A bejegyzés címe azért lett "újra", mert immár másodszor tettem tiszteletem a B32 sorozatán. Az első találkozáskor, szeptemberben a Radiohead OK Computer című albumát elemezte Horváth Gergely meghívására és moderálásával Likó Marci a Vad Fruttik frontembere. Arra az eseményre úgy érkeztem, hogy nem tudtam, mire számítsak, de ott lesz Marci, mi bajunk lehet? Ő rajong a Radioheadért, ért a zenéhez, számomra egy hiteles ember és tud vicces lenni, szóval nyilván jól fogunk szórakozni. Így is történt, néhol már-már stand up commedy szerűen tolja Marci, a végén kiteljesedve élőben kommentálva a Paranoid Android című számot.

De igazából most nem azért ragadtam billentyűzetet, hogy ezt a szeptemberi élményt elemezgessem tovább, bár kétségtelen, nagy élmény volt megtapasztalni egy általam rajongva szeretett ember önnön rajongását, látni, ahogy az a srác, akit egy gitárral a nyakában a színpadon állva ezrek imádnak a koncertjeiken, pontosan ugyanúgy rajong valamiért, mint én a Depeche Mode-ért, vagy akár értük, a Vad Fruttikért. Mellesleg az esemény végén ezt meg is mondtam neki, nevetett. :)

Szóval tegnap! Tegnap ismét egy lemez közös meghallgatására és a lemez egyik szakértő rajongója általi elemzésére invitált a B32. Jelesül ez az album életem meghatározó lemeze, az a Depeche Mode lemez, amit azt hiszem többször hallgattam meg már életemben, mint az összes többit együttvéve. Igen a SOFAD, ahogy csak mi rajongók rövidítjük az album címét a Songs Of Faith And Devotion-t.

Tegnap másért mentem várakozással a Bartók Béla útra, mint szeptemberben. Most a lemezt akartam mindennél jobban hallani abban a térben, bakelitről, egyben... hiszen a mindennapokat átitató technika révén ki hallgat már bakelitet? a rohanó világban, reggel készülődés közben? na persze! Ki ér rá elővenni, letörölgetni, ráhelyezni a tűt, majd a felénél újra ismételni a folyamatot? Sokkal egyszerűbb az állandóan a világhálóra csatlakozó eszközön véletlenszerű lejátszásra állítani a YouTube-t és végtelen mennyiségű dalt játszik le, egy pöccintéssel továbbléptethető stb... a kényelem nyilván engem is beszippantott, CD-t se nagyon hallgatok már, nemhogy bakelitet. Ezáltal a fent említett lemezt (sem) hallottam egyben évek óta. Arról nem beszélve, hogy egy YouTube videó iPadon hallgatva halovány lenyomata annak a katartikus hallásélménynek, amit egy bakelit jelent!

Horváth Gergely Milkovics Mátyást kérte fel az elemzői posztra. Őt ismerhetjük leginkább a Neoból, de a magyarországi elektronikus zene méltán kiemelkedő alakjaként is, aki ráadásul saját bevallása szerint a Depeche Mode-on nőtt fel, tőlük tanult, inspirálódott, rajongója az együttesnek. Amint már fentebb Marci és a Radiohead kapcsán leírtam, nála is fantasztikus volt látni, hallani azt az alázatot, azt a rajongó szeretetet, ahogy a Depeche Mode-ról, a hatásukról, az ő életére tett hatásáról, illetve magáról a SOFAD-ról beszélt.

A menetrend nagyjából ugyanaz volt, a bemutatkozó és általános beszélgetés után következett a lemez A oldalának meghallgatása, majd kicsit mélyebb, zenészszemmel tett elemzése, majd a B oldal meghallgatása után újabb elemzés. Extraként Matyi hozott nekünk egy alkotóelemeire szétcincált számot. Igen, úgy, ahogy tette azt éveken át a Petőfi Rádióban több együttes, több száz számával, a Mercy In You-t is sávokra bontva mutatta be, legalább is egy részletét.

Az egészet úgy kell elképzelni, hogy székeken ül nagyjából 100 ember egy teremben, a színpadon beszélget Horváth Gergely a meghívott elemzővel. A lemez meghallgatása egy high tech hangrendszeren történik bakelitről, ezért szól úgy, mint egy stúdióban.

Ahogy az I Feel You első hangja megszólalt, a bántó szélzúgás, vagy nyikorgás, vagy nem tudom mi is az, letaglózott a hang. Nem azért, mert hangos! Hanem mert telt, mintha élne. És csak szólt és szólt és úgy éreztem, hogy a lelkem tényleg valami más Univerzumba utazik. Egy csodálatos, extatikus élmény volt! Természetesen a telefonomról a fülembe dugva is megpróbálhatom elérni ugyanezt a hatást, akár nagyon hasonló is lehet, mert a Depeche Mode-nak megvan az a hihetetlen ereje, hogy magával ragad. De ezt a fajta katarzist tényleg nem nyújthatja csak egy ilyen közegben. Becsuktam a szemem és szinte láttam Dave-t abban a madridi villában, a csempézett pincében, ahogy a Condemnationt énekli, láttam Martint, ahogy gitározik, Alant, ahogy a fejét vakargatva rakja össze a puzzle darabokat, amiből aztán ez a csoda lett, amit idestova 25 éve a Depeche Mode korszakalkotó lemezeként ismerünk.

A B oldal első száma az In Your Room. Lehet, ezt a bejegyzést olvassa olyan is, aki nem ismer. Aki ismer, tudja, hogy ha egyetlen számot kellene mondani a dM-től, az IYR lenne. Ha tudnám melyik lesz életem utolsó 6 perc 15 másodperce, akkor az IYR-ot szeretném utoljára hallani ebben az életben. Éjjel kettőkor legszebb álmomból felébresztve is le tudnám írni vesszőhelyesen a szövegét gondolkodás nélkül. Csilliárdszor hallgattam már meg és csilliárdszor tört, majd rakott össze, emelt fel a mennybe és vitt le a pokolba. És tegnap újra újat tudott adni. Mint minden alkalommal. Egy árnyalattal másabb az érzés mindig, egy vékony vonásnyit erősebb, vagy gyengébb, de mindig más. Szerelmes? Szomorú? Vidám? Érfelvágós? Őrjöngős? Nem tudnám meghatározni. Nekem az örök érvényű, unos-untalanig imádott dal, amiben benne van minden.

A jelenlevőkkel együtt a hangok tökéletes keverékén szárnyalva, a gitár játékból kiszeletelt sample-k végtelen sorával, a dobok, basszusok és minden csilingelés szinte hallhatatlan, mégis a teljes egészbe triviálisan beleillő sokaságával kiegészítetten Dave Gahan brillírozó baritonjával az élet egy másik szegmensébe jutottunk. A SOFAD-ban benne van minden, ami az évek hosszú sora alatt kiteljesedett a Depeche Mode-ban. Martin által megírt dalok Dave által elénekelve, Alan által összeillesztve alkotnak együtt egy örök érvényű, kortalan egységet, mellyel méltán írták be magukat a zenetörténelembe.

A rajongókat talán leginkább megosztó album, bár nem ismerek olyat, akiből a SOFAD semmilyen érzelmet nem vált ki. Van aki dühös a mai napig, van aki ugyanúgy imádja, mint én, van akinek évek, évtizedek kellettek, mire elfogadta, vagy inkább befogadta. De abban mindannyian egyetértünk azt hiszem, hogy képtelenség mellette elmenni. Elképzelhetetlen lenne még ma is, 25 év után, hogy egy Depeche Mode koncerten ne játszanak egyetlen számot se erről a lemezről.

Nem tudom nem ismételni önmagam. Ebben a közegben meghallgatva ezt a lemezt elmondhatatlan katartikus élményt okozott. A hajam is égnek állt a gyönyörűségtől, ahogy az imádott hangok betöltötték a teret, éltek és megengedték magukat megélni nekem, nekünk, akik ott voltunk.

Köszönöm ezt az élményt, remélem, hamarosan újabb ikonikus lemezek kerülnek elő, ikonikus elemzőkkel, vagy akár kevésbé ismert, még inkább rétegigényt kielégítő, ám abban a rétegben elsöprő hatású albumokkal.

hol is kezdjem? talán a péntekemnél, mert az is hozzá tartozik. :) mert ott rekedtem be először a hétvégén... :) ad hoc lementünk Vácra Fruttikra... :) igazi falunapi hakni volt... elment az áram - nyilván a Lehetek én is kiverte a biztosítékot... de ettől még nem bántuk meg, hogy lementünk! igazán fergeteg hangulatú koncert volt! örülök, hogy ott lehettem, örülök, hogy végül Andi is erőt vett magán és eljött. :) 

az Embergépen szokásos módon a lelkemet is kiordítottam megint. 

így sikerült 4 óra alvás után beülni a kis bérelt buszunkba és elindulni Kolozsvárra, hogy beváltsam a 40. szülinapomra kapott jegyet és részt vegyek Martin 56. szülinapi buliján. :)

az utazásban sok jó volt: szólt a dM, és röhögtünk is egy keveset... jól kitárgyaltuk A Lényeget. :) nem biztos, hogy maradt nem említett porcikája Dave Gahannek... :) és volt benne szar: leginkább a román utak... ezek mintha még mindig a múlt században élnének a toldozott-foldozott, folthátán-folt, burkolat festés nélküli szerpentinekkel telerakott útjaikkal.

Kolozsváron az első utunk a stadionhoz vezetett, hova máshova? egy nappal a koncert előtt délelőtt? meg akartuk előzni a Varsóból érkező oroszokat, nem sikerült... de így is az önszerveződő sorszámozásban a 14-21ig sorszámok a mieink lettek.

a szállásunk - Edina jóvoltából - tök jó környéken volt, tiszta volt és a többihez képest jó áron. kis stadionos bejárás után elfoglaltuk a szobákat, aztán egy lájtos vacsi után visszamentünk a stadionhoz, ahol javában készülődtek az ottalváshoz... :)

ájult alvás, gyorsan keveset... beállítottam az ébresztőt 5re, mondván 6ra menjünk ki a stadionhoz... 6:08perckor ébredtünk arra, hogy Olgi halkan megjegyzi, "Csajok, elaludtunk..." Nikivel, mint aki betanult koreográfiát követ, egyszerre ültünk fel az ágyban, hirtelen felébredve. nekem mondjuk az futott át az agyamon, hogy bakker, délután 2 van...:) de mint kiderült, nem maradtunk le semmiről. gyorsan becsekkoltam még a visszafele útjára a főnökömet és családját, volt ebben némi para, de ezt most hagyjuk, nem ide tartozik.

ébredező kint alvókat találtunk a stadion előtt, berendezkedve a várakozós napra. mi is megszerveztük a magunk logisztikáját, hogy még azért a beengedési ceremónia megkezdése előtt el tudjunk menni lezuhanyozni, felvenni a fellépőruhát stb. egyébként a nap nagyrészét pont úgy töltöttük, mintha a Balaton parton fetrengtünk volna, ettünk-ittunk-röhögtünk. volt lángos, kürtöskalács, kinek kóla, kinek bor, kinek sör...:)

ebben a stadion előtt várakozásban nem a fenti rész a rossz. mert az tényleg kifejezetten vicces és egyébként is nem mindegy, hogy egy kávézóban ülünk, vagy ott a székeken, padokon, matracokon? megy a duma, röhögés. még az egyik kameraman is kijött közénk, majd' egész nap ott ült a fém passaval, mindenkivel beszélgetett, iszogatott. biztos baromi unalmas lehet nekik ez, hisz nekik aztán a showra nincs nagyon mit készülni már a 33. koncert előtt... :) semmi lényeges, felhasználható infót nem mondott. :) de jó fej volt! ott ül Papitól jobbra a fának támaszkodva, napszemüvegben.

és ezután a piknikezős idill után jött a fekete leves... fél4 körül megérkeztek a románok, akik nyilván gondolták majd ők beállnak előre a kapuhoz, mit érdekli őket, hogy a jelenlevők egy napja táboroznak ott, ők vannak otthon, előjogot próbáltak formálni... így végül egy szép masszív tömeg állt fel a kordonok elé a párás 40 fokban. borzasztó volt! főleg mikor leszakadt a nyári zápor a 40fokban a forró aszfaltra... hm... volt ott dunszt! mi mondjuk kiálltunk a sorból 4en. asszem akkor ottmaradok, bárhova is sikerül befutni, tuti kikapnak az első sorból még a koncert előtt ájultan...

hiába próbáltuk meggyőzni a helyszínen tartózkodó biztonsági őröket, rendőröket, rendezőket, hogy tartsák be a sorszámozást, hiába minden érv, hogy az hagyján, hogy nagyjából 100an itt tobzódunk egy teljes napja, hogy az early entryvel elsőnek mehessünk be, de mekkora baleset kockázatot jelent ha ez a csürhe megindul kontrollálatlanul kapunyitáskor... a válasz az volt, hogy hiába működött minden más országban a sorszámozás, EZ ROMÁNIA... hát az! 5kor kinyitották a kaput, beengedték a népet, nem működtek a vonalkód olvasók, volt akitől elvették még a szívószálas üdítőt is, volt akit motozás nélkül tovább engedtek, káosz a köbön, ordítozás, lökdösődés, futás fel a lépcsőn, ahol a tetején újra megállásra kényszerítették összetömörülve a tömeget... mert még nem találták addig ki, hogy nyissák ki a kaput... idióták... aztán mikor végre tovább engedték a csürhét, bakker egy kis kapun kellett benyomulni, a nyakamban a pass majdnem megfojtott, mert beakadt és a barom román nem akart visszalépni, nehogy már előtte befussak... mindegy, befutottunk. sajnos nem sikerült 7en együtt maradnunk, 3an közülünk Martin előtt, mi négyen pedig a kifutó Andy felőli oldalán fogtuk meg a kordon!

itt már mindegy volt minden! mint a szülés utáni másodpercben, kit érdekel, hogy fájt! kit érdekelt, hogy még pont 3 órát kell ott állni, mire kilépnek a főszereplők a színpadra? kit érdekelt, hogy másfél órát még szemben sütött a nap? ott voltunk, ott álltunk, most már senki nem veheti el azt a helyet.

ezen a túrnén ez volt a 6. koncertem. mind a 6szor más helyről élveztem a koncertet. szeretem ezt a kifutó melletti helyet, mert tökéletesen rálátni a színpadra, viszont mikor kijönnek oda... hát az fantasztikus! 2 méterre tőlünk rázza Dave Gahan a fenekét, 2 méterre tőlünk sétál vezényelve Martin... hááááát igen, ott jó volt minden!

az előzenekart hagyjuk... :) biztos volt, aki sorozatban élvezett a széttetovált, színes hajú, csaj dj. mutatványára, de ezek nem mi voltunk... először még gondoltam jó ez, legalább nem vonaglik valami picsa a színpadon magas C hangon énekelve, végül is van ritmusa, olyan hangereje, hogy a pohárból kilöttyent a víz a basszustól. de az 5. percben már annyira untam, hogy az anyjába kívántam. igen, ez az ára... végig kell szenvedni, ahogy végigszenvedtem már többször másokat a háládatlan feladatukkal együtt.

és akkor a lényeg!

szokás szerint pontos volt a zenekar, még világosban, de már nem napsütésben a szokásos set listtel megkezdte a Global Spirit Tour nyári európai szakaszának záró koncertjét. Dave láthatóan a minszki kórházban töltött éjszaka után két koncerttel a háta mögött jó formában, mosolygósan, de iszonyatosan lefogyva... lóg rajta minden, leginkább a nadrág a seggén... :( remélem a hónapos szünet alatt mást sem csinál csak eszik és alszik, hogy visszaszedjen némi párnácskát mindenhova a testére, aksikat a következő menetre...

a So Much Love alatt a kifutó sarkához sasszézott a színpadon, ránk nézett és "ördögszarvat" mutatott nekünk. nyilván ordítottunk, majd átestünk a kordonon... :)

számomra megint az In Your Room hozta az első katarzist. tudjátok, ismétlem önmagam... az a szám számomra A Depeche Mode, az a szám az, amit talán többször hallottam, mint az összeset együtt véve... a szemem képtelen volt nem Dave-t nézni, ha nem lett volna kivetítő mögötte, nekem valószínűleg fel sem tűnt volna. most nem néztem a pár táncát, nem hallottam, nem láttam mást, csak Őt, ahogy énekel, ahogy táncol... beleborzongok a saját soraimba is, ahogy írom. átjár újra az érzés, az a fennkölt, katartikus melegség, remegés, rajongás, tisztelet és szeretet. képtelen vagyok elszakadni tőle - nem mintha akarnék - képtelen vagyok megunni, vagy betelni vele...

a WIME szexualitása egyértelmű, ahogy "Apu" mozog a színpadon, az a legmesszemenőbbekig elkövetett szexuális zaklatás. :) simogatta a mikrofonállványt, leguggolt a mikrofonállvánnyal a lába között, mindezt premierplánban felénk... hiába ordítottam szét a torkom Vácon a Fruttikon pénteken... hiába éreztem még napközben úgy, mintha egy tüzes vassal piszkálnák a hangszálaimat... természetesen nem érdekelt ott és akkor... :) nem maradt bent a sikítás, sok ezer másik emberrel mellettem torkomszakadtából ordítottam.

a Cover Me a kedvencem a Spiritről. szeretem a szépen felépített zenéjét, szeretem a szövegét, szeretem, ahogy Dave énekli, szerintem ő is szereti azt a számot. és ez volt az a szám, amin először kijött elénk a kifutóra. jaaaaaaaaj, hát ott sasszézott előttünk, hallottuk, ahogy dobban a cipősarka a kifutó padlóján, ott volt előttünk teljes életnagyságban... és pacsizott a kifutó végén állókkal... asszem egyszer szeretnék ott is állni...:D itt láttam nagyon jól, mennyire le van fogyva... mennyire az van az arcán, hogy tök jó, imádom, ahogy istenítetek, de mennyire kúúúúúúúúúúúúrva jó lesz nekem, ha ennek vége, hazamehetek végre, alhatok a saját ágyamban, ázhatok a saját kádamban stb... 

első Martin blokk. asszem ezen a koncerten mindenki ezt várta... vártuk, hogy mit fog szólni a Mester, a Genius a rózsákhoz, a táblákhoz, amivel a helyiek készültek, szorgosan osztogatták az első soroknak, hogy a Home-nál köszöntsük vele Őt. Question Of Lust volt előbb, ahogy Budapest óta mindig, ha nem itt cserélt számot. a stadion úgy festett a sok világító mobiltól, mintha a szülinapi torta közepén, a gyertyák között álltunk volna.

a Home alatt aztán igazán felrobbant a stadion, állva ünnepelt a közönség, ki sírva, ki másképp meghatódva, de asszem mind a 40ezer ember erősen katartikus hangulatban énekelte az oooozás helyett a Happy Birthdayt Neki, miközben a cuki szőke fejével kisétált a bedobált rózsák kereszttüzében a kifutóra, majd egy felé dobott rózsát felvett és amolyan latin szeretős stílusban a szájába vette, úgy vezényelte tovább a közönséget. fantasztikus pillanatok voltak! látni Martin arcát, ahogy fülig ér a szája a mosolytól, körbenézett a stadionon, sok ezer nyomtatott tábla a kezekben, mindenki őt köszöntötte a születésnapján.

és persze, amire nagyon büszkék vagyunk, Kolozsváron... Martin születésnapi köszöntése közben MAGYAR zászló látszik a kivetítőn, nem román... és ki fogja? na ki? persze, hogy Kalenda Niki!!! ott állunk mellette mi is. amióta megvan a kis zászlója, ahány koncerten csak ott volt, mindegyiken szerepelt a kivetítőn. de asszem ez a mostani igazán fontos állomása volt a zászló karrierjének. :)

az igazi black celebration után folytatódott a koncert a szokásos módon. jöttek sorban a számok, teljesen magával ragadva a közönséget, a szokásos profizmussal, a mi szokásos rajongásunkkal. a Revolution kérdésére, hogy vajon önmagad irányítod e, vagy inkább a vallásod határozza e meg a tetteid, gondolkodás nélkül mondtam megint, az én tetteimet a vallásom határozza meg, az én vallásom a Depeche Mode, szóval igen, ők irányítják a tetteim... ezért mentem Kolozsvárra is, ezért megyek Madridba majd a télen, és mennék 100 meg 100 helyre, ahányszor csak tehetem.

az NLMDA-n már önkívületben tombolva lengettem a karjaimat, újra. természetesen nem volt akkora flash, mint Budapesten. soha nem lehet akkora, max. majd februárban az Arénában újra...:) de azért hidegrázós, könnyfakasztós érzés ott állni a búzamezőben, része lenni annak a csodának, amit a közönség ad ilyenkor vissza az együttesnek. látni az arcukat, hogy hiába a több évtizednyi színpadi múlt, hiába nézik végig kétnaponta a kézlengetést... ugyanúgy, őszinte örömmel fogadják, a stadionnyi ember integető kezeit.

Martin a születésnapján nem erőltette magát, a pár perces pihenő után a ráadást a Somebodyval folytatta, nem kaptunk valami extrát. nem mondom, hogy csalódtam, dehogy!!! még ha valóban találgattunk is, hogy esetleg Judas? esetleg egy Shake The Diseases? de nem, felcsendült a Somebody. énekeltem vele, közben Ligeti Ildire gondoltam, aki velem szemben valahol a tömegben nyilván ugyanúgy zokog, mint Budapesten, örömkönnyeket hullatva, hogy újra átélheti, újra élőben hallhatja Istenétől azt a számot, ami a legkedvesebb.

közben egyszer valamikor, nem tudom mikor a biztonsági őrök kikaptak közülünk egy fiút, aki görögtüzet akart csinálni... szerencsére észrevettük, szerencsére Olginak volt annyi lélekjelenléte, hogy szólt az őrnek, szerencsére azonnal cselekedtek és mint egy krumplizsákot kapták ki a tömegből az idiótát még ha ellenkezett is, így nem tudta meggyújtani azt a szart! ki tudja mekkora pánikot keltett volna... ki tudja hova fajult volna az agyament ötlete...

valamikor egyszer csak azért persze a nyári zápor is újra rákezdett. lett olyan dunszt, mintha egy gőzkabinban lettünk volna... nem nagyon lehetett eldönteni, hogy az eső folyik végig a testünkön, vagy a saját levünk... :) de nyilván kit érdekelt? még a kezdés előtt a tájékoztató táblára kiírták románul és angolul (magyarul mi a picsáért nem? egyébként, de mindegy) hogy ha esne az eső, ne pánikolj, nem vagy cukorból. ezek nem tudják elképzelni, hogy minek kellett volna történnie, mennyire kellett volna esnie ahhoz, hogy én onnan kimenjek... :) amíg játszanak, amíg nem hagyják abba, addig tuti nem engedem el a kordont, essen bármennyire is... :) elég rutinos esőben koncertező vagyok... bár nyilván nem sok más együttes van a Depeche Mode-on kívül, akiért szarrá áznék. igen az egyik a Vad Fruttik... :) velük is volt már egy-két igen esős koncertélményem...:)

természetesen a Heroes sem maradt el. természetesen ugyanúgy sírtam, mint mindig... patakzott a könnyem újra. azt hiszem nem is csak a szomorúság, az elmúlás gondolata az, ami miatt képtelen vagyok megállni, visszafogni azt a rám törő érzést. inkább - legalább is most vasárnap inkább azt éreztem - gyönyörűségemben sírtam. az a hang! az ahogy előadja ezt a számot! még utána az I Feel You alatt is potyogtak a könnyeim. áhítattal éltem át, az egyszer biztos. :)

aztán a PJ-vel véget ért. véget ért nekik egy 33 állomásos menetelés két és fél hónap alatt, nekem véget ért a 6. koncertem a Global Spirit Touron. mindegyik más volt, mindegyik egyedi volt, mindegyik felejthetetlen, örök emlék. mondhat bárki, bármit, hogy mekkora idiótaság meghallgatni, megnézni ugyanazt 6szor, ismerve már az összes mozdulatot, ismerve a set listet, amin csak nagyon kicsit változtatnak itt-ott. én azt mondom, boldog vagyok, hogy ott lehettem, boldog vagyok, hogy átéltem Velük, Veletek, a Barátaimmal, az Apámmal ezeket a koncerteket, hogy a köré szervezett kis "osztálykirándulásokat" megtettük, hogy röhögtünk annyit, amiből napokig, hetekig, hónapokig, de akár évekig lehet táplálkozni, mikor jön a szar, jön a szürkeség. megint annyi sok emlékkel tértünk haza, amennyit napokba telik feldolgozni. azok az aranyköpések, amiken sírva röhögtünk, az együtt megélt pillanatok, mind-mind örökre bevésődnek. köszönöm a Sorsnak, a Sorsügynökeimnek, hogy erre tereltek, hogy depesmódosnak vallhatom magam!

Június 9en Münchenben, június 22én Berlinben láttam Isteneimet. Gondoltam, nem külön-külön bejegyzést írok, hanem inkább összehasonlítom a kettőt. Lássuk hát.
München nem volt benne az eredeti tervemben, viszont drága Tina barinőm egy nap, még a budapesti csoda előtt körbeírt párunk közt, hogy Erdős Ati nem tud vele utazni Münchenbe, jó lenne ismerősnek eladni a jegyét... szállás van, öccse a bajor-fővárosban él. Egyetlen másodperc alatt döntöttem el, megveszem a jegyet, megyek-jövök Münchenbe.
Ehhez képest a berlini erősen tervezett kiruccanás volt, 10en készültünk október óta.
A Münchenbe érkezés első sokkja után, miután kitaláltam a Debrecen méretű reptérről, megtaláltam az S bahnt, sikerült rá jegyet is vennem, a megfelelő helyen voltam, a megfelelő időben. :) Tina várt a vonatnál, még egy strandon sörözés is bőven belefért koncert előtt. Így tulajdonképpen nem mondhatom, hogy München beállt azon városok sorába, ahol csak a stadiont láttam... pedig van egy pár ilyen... :)
Berlinbe a koncert előtti napon érkeztünk, brutál párás meleg időben. A müncheni után a reptér és az S bahn se tartogatott sok meglepit. :) A szállásunk érte az árát. Bár fogalmam nincs, mi alapján választottuk ki, se a stadionhoz, se a belvaroshoz, se a reptérhez nem volt közel. :)
És akkor a lényeg! :)
Münchenben is, Berlinben is az olimpiai stadionban volt az esemény. Méreteit tekintve nagyjából ugyanakkora a kettő, de bár a berlni jóval idősebb, tíz éve újították fel a foci VB-re. Ezzel szemben a müncheni azért hagy már némi kívánnivalót a maga jócskán 35 évével... A berlini stadion erősen magán viseli a náciépítészet monumentalitását, de belülről modern, németesen igényes. Ahogy mentünk kifele az S bahnnal a wikipediaról felolvastam a többieknek a fő tudnivalókat. A 2006os VB-re többen azon a véleményen voltak, teljesen le kellene bontani és újat építeni, eltörölve Hitler nyomát is... Emlékét is annak a '36os Olimpiának, amit a führer szokásos "lelkesítő" beszéde nyitott meg... És némileg nem úgy zajlott, ahogy az olimpiák szelleméhez illik... De nem bontották le, ott van a bejáratnál a két oszlop, totemként és asszem, ha nem olvastam volna előtte róla, akkor is az lett volna az első gondolatom, mikor beléptünk, hogy vajon melyik oldalról beszélt, hergelt, ordított a führer...

Münchenben Tinával a délelőtti strandolás után a délutánra kifejezetten fossá vált időben, teljesen felaljzva vitettük ki magunkat a stadionhoz a tesójával, Berlinben a "BKV" járatain kellett megtalálni az irányt. Nem volt nehéz... A Hautbanhoffon már hömpölygött a fekete sereg. :) Ez a duzzadó, egy irányba tartó tömeg látványa egyébként lenyűgöző volt a müncheni Olimpiai parkban is. És mi is a része voltunk!!! Megvan annak is az előnye, ha nem az early entry sorban áll naphosszat az ember... :D
Münchenben Tinával azonnal poharvadaszatba kezdtünk... német koncert, mindenki poharat akar a dM logóval, az együttes promóképével.

Berlinben már rutinosabbak voltunk... nem úgy kezdtük, hogy vettünk fejenként két sört... amitől fél óra múlva percenként kellett pisilni...:) Viszont Münchenben más dolgunk se volt, dumáltunk, élveztük a varázslatot ahogy megtelik a stadion, a 65ezer ember belép, elfoglalja a helyét, szórakozik, eszik-iszik boldogan, hiszen már csak egy kis idő maradt a várakozásból, már mindjárt hangosodik a zene... már mindjárt életrekel a kivetítő....
Berlinben egyébként sem a sörözés volt a legfontosabb feladat.:) :) :) Edina, Nikivel karöltve egy csudimolinót álmodott meg és időt nem sajnálva, varrodává téve a lakást, elkészítették... Már mikor a koncert előtt a Brandenburgi kapunál kibontottunk, keltettünk némi csődületet, a kapu helyett minket fényképeztek a turistak... a molinóval. Viszont ott az Olimpiai stadionnál, ahol sokezer dM fan készült a fekete ünnepre, na ott volt aztán wow-zás, ahogy kilobbantottuk a szélbe... :)
Hogy úgy mondjam nem lett kicsi... :) Állítólag 8m... volt az 12 is, de a biztonsági őrnek simán bemondtuk, hogy "fümf" :), azaz 5m... Picit rezgett a léc, hogy beengedik e... de végül sikerült átverekednünk magunkat a molinóval a biztonsági ellenőrzésen, a dM Production engedélyével bent voltunk a stadionban a rengeteg munkával, kézzel készített molinóval.

Münchenben Andy oldalan volt a helyünk a 7.sorban, Berlinben a színpaddal totálisan szemben az első sorban a középső karéjon. Ezért készült a molinó... 10en egymás mellett... The Hungarian Fans are in action! Again... vagy inkább Ever and ever??? :) A mellettünk ülőkkel folytatott laza szócsata után kilógattuk a korlátra. Az egyik végünkön szomszédaink egy egyértelmű NEIN-nel jelezték, nem szeretnék, ha előttük (is) lenne a molinó, ami mondjuk nem tudom, mi a pékben zavarta volna az idiótáit... de mindegy! Biztos státusszimbólumrajongók voltak... :) Mindenesetre megkapták az ordítás mennyiségüket... Egy picit sem fogtuk vissza magunkat, ami a torkunkon kifért... :) 
A molinó biztos brutálisan nézett ki lentről... Nem engedtek le, hogy megnézzük... de a fotón eléggé a hely szelleméhez illően monumentálisnak tűnik. Másnap reggel a facebookon már egy perui oldal képét is megtaláltuk a műről...
Münchenben csak olyanokkal voltunk körülvéve, akik selfiezni, inni, enni jöttek el 100euróért erre a koncertre...

sztem az egyetlen ok, hogy nem szóltak ránk, hogy üljünk le, ne ordítsunk, énekeljünk, mert nem mertek... :) Nyakamba kötve a magyarzászló elég elszánt lehettem, hogy az egész stadionnak megmutassam, hogy kell ezt csinálni... Tina szerint a 10. számnál már össze-össze néztek, talán furcsálták, hogy igen, az első ütemből felismerjük, mi jön... nem csak azért mert ismerjük a setlistet... :) és igen, az első mondattól, az utolsóig tudjuk a szöveget... Mi tomboltunk... mi jól éreztük magunkat. Ha a körülöttünk ülök azt gondolták, ezt a koncertet csendben, ülve nézik végig, mint egy operát, hát nem jött be...:) A végén aztán még Sipiékkel is találkoztunk!!!

Berlinben asszem ennyit sem foglalkoztunk azzal, hogy a körülöttünk levők vajon a Diótörőre készültek e... :)

Bár Papi még jóval a a kezdés előtt megállapodott a mögöttünk ülőkkel, hogy szerintünk fel fognak állni... mert mi nem fogunk leülni... :)
Tulajdonképpen inkább örülniük kellene, az egész bagázs úgy mulatott, ahogy kell.  Az egész szektor nagyjából végig állva tombolt. Kivéve persze az idiótáékat, akik valszeg most láttak először igazán fanatikus magyar fanokat, akik nem átallottak 1000km-t repülni... hogy ott lehessenek, megmutassák az Ungarishe Wirchaftot! A lényeg, hogy Münchenben és Berlinben is bemutattuk, mit jelent a rajongás.
Münchenben mire elkezdődött a koncert, elállt az eső, Berlinben viszont pont akkor szakadt le az ég, mikor a dM kilépett a színpadra. Mi mondjuk nem áztunk... az ülőhelyek Berlinben teljesen fedettek, de a közdőtéren állók kaptak rendesen... Viszont a viharral extra látványt is kaptunk... Villámlott, néha olyan jó ütemben, mintha a fénykoreográfia része lenne... :)⚜️⛈:)⚡️ Dave beleénekelte a mikrofonba, hogy WRONG!!! Es a színpad felett vakító villanással cikázott egy villám... Egyedi, megismételhetetlen élmény volt, mintha az égiek is beszálltak volna a showba... <3
A setlist Münchenben a szokásos volt, Berlinben viszont Martin cserélt!!! Strangelove!!! A második hannoveri estén volt ezen a touron először csere... Martin a Somebody helyett a Strangelove-t énekelte a ráadásban. Nekem arról a konciról látott felvételeken nem tetszett, de így élőben!!! Tátottszáj!!! Brutálisan jó volt!!! És lássuk be, kuriózum, láttuk, hallottuk!!! Niki önkívületben ordított, ahogy felismerte, Berlin is Strangelove-ot kap Somebody helyett... 
Münchenben a Heroes alatt nagyon sírtam... Először láttam úgy, hogy Dave-ből egy 3centis foltot, viszont mindhárom kivetítőt totálban a lobogó fekete zászlóval... Olyan hülyeség jutott eszembe, hogy nem szeretném megélni, hogy egy tököm tudja milyen koncerten, egy fütyfasz énekelje ugyanilyen alázattal, feketezászlóval mögötte a kivetítőn mondjuk az Enjoy The Silence-t... 
Megnyugtattam magam, szuperj ó formában vannak, egyikük sem készül még meghalni!!! Sok-sok felejthetetlen percet szereznek még nekünk a jövőben is!!!
Összességében a müncheni közönség nagyon langyos volt, főleg ahhoz képest, látva Berlinben, tudnak ezek... tényleg nagy és fanatikus rajongótábora van a dM-nek Németországban. Münchenben az énekeltetések sem jöttek igazán össze... az oooÓóóóoooo-zást a Home után Dave konkrétan leintette, hogy ezt inkább ne erőltessük... ezzel szemben Berlinben elszállt a stadion, ahogy énekelt a 65ezer ember a tomboló viharban, szakadó esőben. Az Everythings Counts is jobban ment a berlinieknek, meg úgy általában minden... Valahogy jobban felvették azt, amiért odamentek. Hogy ünnepeljék, érezzék jól magukat, adjanak vissza valamit az együttesnek, hálálják meg azt a 37évet... Berlin nagyon odatette magát! Nézve, az egy emberként, állva tomboló tömeget, azt éreztem, ebből a most begyűjtött energiából elélek a következő 4évben. Az előadás mindkét helyen természetesen profi volt. Bár Münchenben Dave kicsit elcsúszott az In Your Roommal, dehát ez az élőzene gyönyörűsége, Martin profin azonnal segítve korrigált.
Berlinben a koncert után elmentünk az afterpartyra. Az egyikre a sok közül. Haaaat, ha 101esek, HDMFC olvassátok ezt, remélem, dagad a májatok most. Ezek nem tudnak bulit csinálni... ha azt mondom, hogy a "Filterben" volt az after??? Mindenki érti, milyen adottságai voltak a helynek... Kivetítő nélkül, recsegő hangfallal??? Az milyen??? Ezek besírnának egy budapesti szimpla 101-es, vagy HDMFC-s bulitól... alapvetően jó lett volna a zene, dj.Martin jól kevert... de bakker olyan volt az egész, mintha éppen sprotnit akarnának belőlünk csinálni... levegőtlen, füstös, 30nm-es hely.... egy koncert utáni aftrparty...
Berlin nekem egyébként kellemes csalódás volt. Nem szép, ellenben szuper jól szervezett város. Nyilván semmi nagyon régi nincs, '44-45-ben porig bombázták... a semmiből építették újjá, így viszont a többi európai nagyvárossal ellentétben nagyjából minden közlekedési eszköznek van helye, hiszen az utcák már akkor keletkeztek, mikor autóforgalomra számítottak...
A koncert másnapján még a Rómába repülés előtt beiktattunk egy igazán speckó berlini prigit. Ellátogattunk a Hanza Studióba egy vezetett túra keretében. Ennek az ikonikus stúdiónak a dM történetében is meghatározó szerepe van. Martin éveket élt Berlinben a '80as években, több dal, lemez itt született, talán az is kijelenthető, magánviselik a szülőhelyük akkori kettősségét, a keleti és nyugati oldalra osztott, a szögesdróttal, katonákkal állandó készültségben őrzött fallal kettészelt várost.

Fotózkodtunk a lépcsőn, ahol a dM is, megnéztük a relikviaként őrzött aranylemezeket, fotókat. És persze láttuk, stikában megérintettük A Zongorát, amin Alen kíséri Martint a Somebodyban. Végül bementünk a sok-sok milliós keverőhelyiségbe, ahol ha maradunk a születés metaforájánál a számok tekintetében, akkor úgy mondanám a köldökzsinórt vágták el. Ami onnan kikerült az már önálló "élőlény", amit Strippednek, vagy Somebodynak, vagy Black Celebrationnak ismerünk és imádunk. Itt az idegenvezető egy szaros iPhone-t dugott csak rá a cuccra, arról játszott le pár számot, de az ott úgy szólt, hogy az a 20-25ember tutira lefosta a bokáját... Orgazmus közeli állapot... libabőr, könnytől csillogó szemek... aki Berlinben jár és szereti a dM-et, kötelező!!!
See you next time!!! Ahogy Dave Berlinben belemondta ezt az éjszakába utolsó berlini megnyilvánulásként, azonnal átfutott az agyamon: a következőn most igazán ott leszek!!! Irány Róma!!! Ennek a bejegyzésnek az elejét a Rómába tartó repülőúton írtam meg. Milyen jól tettem! Azóta megéltük a római koncertet is, nem elhomályosítva a berlinit, csak lehet utána már nem ugyanígy írtam volna le... Most már a VOLT fesztiválra vonatozom, miközben befejeztem ezt a jegyzetet. A római élményt majd megírom fesztiválozás közben. Nyilván nem fogja elfeledtetni velem a dM csodáját semmi... szóval türelem, visszatérek!!! :)

már a 10. nap reggele van, már -10nál tart a "visszaszámláló"... a testem, az izmaim, inaim, szalagjaim, hangszálaim már regenerálódtak... a lelkem? na az már soha többé nem lesz olyan, mint amilyen múlt hétfőn 20:45ig volt... egy része biztos, hogy ott maradt a Groupamában örökre, egy része kiegészült valami meghatározhatatlan dologgal. a rajongásom beteljesülésével, a katartikus élmény minden sejtemmel való megélésével. újabb kocka épült bele életem filmjébe. erős a gyanúm, koncertfilm lesz.. :D

4éve vártuk az újabb budapesti csodát. 7hónapja figyelt a fiókban a kiemelt álló early entryvel... az utolsó hét csak nem akart eltelni... nyilván nem én voltam az egyetlen, aki ezt a hétfőt úgy várta, mint hétfőt még soha emberfia... :) a végén már az órákat számoltuk, nem csak a napokat... :) aztán már csak a perceket... 

a beengedés kritikán aluli volt, nem is húznám hosszan, én 6:15re értem oda a stadionhoz - igen, reggel...:) - ekkor lettem a 25... :) délutánra egész csinos és annál fanatikusabb brigád gyűlt ott össze.  tök jól szórakoztunk egész addig, még a tököm se tudja miért, 1/2 3kor a Wallton megkezdte a beengedési ceremóniát... ezzel arra kárhoztatva az early jeggyel rendelkezőket, hogy mint marhák a karámban, álljanak a tűző napon 2,5 órát a két kapu között... no comment... lényeg, végül csak bejutottunk. természetesen olimpiai csúcsot futottam 100-on...:) megfogtam a kordont a színpad bal oldalán, Martin előtt. pont 3,5 órával a dM színpadra lépése előtt... :) Andi, Papi, Mónika is beért mellém, Béla és Csicsa barátnője is, aki egyedül maradt, mert Gábor hivatalos volt a meet&greetre. :) Niki, Olgi, Edina és Szilvi és miköztünk volt még egy pár valami szláv nemezetiségű, de ők is fogták a kordont elég impozáns helyen, szemben Dave-vel... :)

idegtépő, baromi unalmas és fárasztó volt az ácsorgás, de nyilván akármi is történt volna, el nem engedem... :) bár vízért kimentem, még mielőtt utánunk engedték volna az early nélküli kiemelt álló jegyesek ezreit...

szép lassan telt a stadion, Andival megfogadtuk, soha az életben többé nem csinálunk ilyet, nem veszünk earlyt, nem ülünk egész nap a stadion előtt, mert ezen a ponton mondjuk el bírtunk volna simán ájulni a fáradtságtól... az egész élményt elhomályosítja ez a kínlódás, stressz, egymás spanolása stb... aztán persze pont a 3. számnál fordultunk egymás felé, hogy kicsit átértékeljük a fogadalmunkat... <3 de addig még végig kellett kínlódni két előzenekart... lehet nem voltak szarok, de kit érdekel??? attól, hogy van valaki a színpadon csak annyi történik, hogy még beszélgetni sem lehet normálisan, mert nem értjük egymás szavát, nem lehet a kordonnak támaszkodva ülni, mert a biztonsági őr felállított, merthogy balesetveszélyes. természetesen igaza van! de ha nem lenne előzenekar, akkor nyugalomban ülhetnék és beszélgetve várakozhatnék...

3 nappal a budapesti csoda után írtam a fenti sorokat... azért nem folytattam, mert 5ször töröltem ki, képtelen voltam szavakba önteni, leírni azt, ami történt, ahogy történt. le kellett ülepednie, hogy ne bőgjem el magam azonnal a gondolattól, hogy ott álltam, hogy megéltem azt a csodát, nemhogy mikor végignéztem egy videót... hát ültem a trolin és attól potyogtak a könnyeim, hogy megszólalt a fülemben a Question Of Lust...

most már érzem, hogy tódulnak a szavak, most már leülepedett, most már képes vagyok leírni, hogy ne halványuljon el az emlék, hogy majd jövőre, két év múlva, három év múlva és remélem 4 év múlva az újabb túrnéra várakozás perceiben elővegyem ezt az írást és bekönnyezek és újra és újra túlcsorduljon a szívemben, a lelkemben a boldogság, a rajongás, a szerelem, az ÉLET!

a végigszenvedett két előzenekar után elkezdett csöpögni az eső. kit érdekel? szarrá is ázhatunk, azt a kordont akkor sem engedem el, ha elájulok, amíg a szívem dobog, onnan el nem megyek...

bejöttek a színpad és a kordon közötti árokba a fotósok. mivel ismerős arc tűnt fel, nagyon örültünk, felemelkedett hangulatunkban készült is olyan kép kis kompániánkról, ami asszem méltán kerülhet be a világ 10 legboldogabb képe közé. köszönet érte Fónyad Csaba!!! <3

aztán elkezdték tolni a Martin dj. szettet, percről percre hangosodva, a 25ezer ember szíve lassan egy ütemre kezdett dobogni, minden szív beállt a ritmusra. körbe-körbe néztem a lassan az utolsó kakasülő székekig megtelő stadionban. éreztem, hogy árad a tömegből az energia, a tarkóm bizserget, ahogy átjárta minden sejtem az eufória, a tömeg lüktetése. a színpadon közben serénykedtek a roadok, takarították a flasztert, finomhangolták a hangszereket, utoljára kipróbálták a mikrofonokat...

az ütemes zene közben egyre hangosodott... majd hirtelen kialudtak a fények, másodpercnyi csend... megszólalt a Beatles Revolutionja, a tömeg feszülten várt... majd hirtelen véget ért a 4 éve tartó várakozás, a kivetítő életre kelt, megszólalt a nyitódal, hosszú intróval, mialatt szépen sorban a színpadra lépett a Zenekar. Dave még mindig váratott magára, de mikor ő is megjelent a kivetítő aljára épített emelvényen, a tömeg egyszer csak felrobbantotta a Groupamát! többezernyi torokból tört elő az üvöltés, több ezernyi kéz csapódott össze, többezernyi láb dobogott egy helyben állva, ugrálva, ahogy végigsöpört az érzés, a rajongás, a boldogság az egész stadionon. nem sok ilyen élményt élt még meg a Groupi... nem is hiszem, hogy mostanában látni fog újra ilyet... vagy valaha megismételhető lesz e csoda...

a setlist a szokásos, teljesen ugyanaz, mint ezen a túrnén eddig mindig, annyi változtatással, hogy az első Martinblokkban megcserélték a Question Of Lustot a Home-mal. ennyi extrát kapott a magyar közönség, ami a technikai részleteket illeti. de hogy ezenkívül mit kaptunk még?

akkor jöjjön az ömlengés... nem szeretném elemezni zeneileg percről-percre, sokan megtették helyettem. inkább leírom ide, hogy mit éreztem az alatt a bő két óra alatt. álltam a barátaim között, asszem ezekben a percekben 25ezer+ barátom volt... egységként, egyként, egy organizmusként éltünk ott, éltük meg, ahogy Isteneink, rajongásunk tárgyai játszanak nekünk, velünk. igen velünk, mert az első másodperctől kezdve a Zenekaron is érezhető volt, hogy rájuk ragadt a közönség energiája, átvették tőlünk azt a mérhetetlen örömöt, boldogságot, amit az jelentett, hogy kiállnak elénk a színpadra. felszabadultan öröm zenéltek nekünk, velünk! lehet hurrogni, hogy persze, pénzért csinálják. nyilván! de szeretnék én is ennyire boldog lenni miközben ennyi pénzt keresek...:)

a mosoly az arcukon általános, az interakció a közönséggel még inkább! Dave többször odajött a bal oldalra, ahol mi álltunk az első sorban. mórikálta magát, markolászta magát, ránk mutatott és puszit dobott!!! <3

először a Cover Me alatt csordult ki a könnyem megint, mint Antwerpenben... 

"I pictured us in another life
Where we're all super stars"

aztán az In Your Room... hát igen, ott végleg eltörött a mécses, patakzott a könnyem. ott tomboltunk Andival, egymást átölelve ordítva énekeltük a kettőnk kedvencét, az Örök Dalt. túlcsordultak az érzelmek a lelkemben, a boldogság, az élet, a szeretet és persze a mindent elsöprő rajongás. Dave tisztán, érzelmesen, gyönyörűen énekelte ikonként élő baritonján..

"Im hanging on your words
Living on your breath
Feeling with your skin
Will I always be here"

nyilvánvalóan nem lehetünk mindig ott, ahogy itt se a Földön ebben az életben. de hiszem, hogy ezek az igazán megélt pillanatok tehetik csak boldoggá az embereket, megismételhetetlenné az életünket.

Martin-blokk. imádtam, imádom most. pedig az előzőekben nem igazán jött át... tényleg... lehet savazni, de tényleg csak azért fogadtam el, mert nyilván meg kell törni kicsit a felfele ívelő eufóriát, Dave-nek szusszannia kell, ahogy a közönségnek is, mert a végén tényleg elszállunk... de most??? hát bakker, már vártam!!! vártam, hogy felcsendüljön a Home... aztán helyette először a Question Of Lust jött. és a közönség énekelt Vele, énekelte a 30+os számot, minden szavát ismerve. újra körbenéztem a stadionban, ezernyi gyertyaként funkcionáló mobiltelefonvaku... hát igen, a 21. század, már nem csillagszóró, nem öngyújtó... zseblámpafunkció az okostelefonon. aztán jött a Home. hát asszem mondhatom, hogy itt igazán elszálltunk egy másik Univerzumban. lehet jobban le kellett volna alapozni a Groupamát, mert felrepült, fel a fellegekbe, a csillagok közé. többezernyi hang adta a kórust Martin örök klasszikusa alá az Ultáról. Már az első ütemnél felismerhető volt a tömeg ooooóóóóoooozása, ami az egész dal alatt egyre csak egységesedett, hangosodott, mígnem a végén Martin boldog mosolyával kísért vezényletére teljesedett ki, hullámzott a stadionban a hangunk, ahogy 25ezer rekeszizom feszült meg, minél hangosabban, minél erőteljesebben préselve ki a tüdőkből a levegőt. Dave visszajött a színpadra, még ő is vezényelte a magyarok kórusát kicsit.

a főműsor hátralevő számai, hát imádat! a Wrong, teagyaúúúúúúúúúúúristeeeeeeen, hogy lehetett mellőzni ezt a nótát??? szólt olyat, hogy ha vannak földönkívüliek, tuti hallották 2 galaxissal arrébb is... az Everything Counts új intrója azokkal a fényekkel??? agyeldobás. kész. nincsenek rá szavak, mondatok. csak az érzés maradt meg, ami örökké a szívembe vésődött. a végén a közönség énekeltetése pont ugyanúgy nézett ki, mint majd' 30éve az ikonikus 101 felvételen. ki ne szeretne egy időgépet??? Doki! csináld meg! repüljünk vissza 88ba Losiba a Rose Bowlba és maradjunk is ott! hogy aztán végigéljük újra a Depeche Mode életművét! vajon mit csinálnának másként? vajon mai eszével visszamenve az időben Dave karjába lőné e először újra a herkát??? és ha nem, hova érkezne meg az Együttes 2017ben? milliók sorsa fonódott össze velük, milliók nőttek fel úgy, hogy önkívületben rajongtak értük és most már ezeknek a millióknak a gyerekei kezdenek ugyanúgy rajongani. mit is jelent a Depeche Mode? vannak sablonok... az életem? a részem? a vallásom? a múzsám, a tanácsadóm, a vigaszom és örömöm? talán a legjobb mind közül: Soundtrack of my Life <3

nem tudom elképzelni már egy jó ideje az életem nélküle és asszem ez már így marad a halálom pillanatáig. én depesmódosként fogok meghalni.

de visszatérve a koncertre, jöjjön az egyik csúcs... amit MI csináltunk, mert MI is akartunk valamit adni Nekik... valami kis érzelemcsomagot visszaadni abból a brutális, mérhetetlen energiából, érzelemből, boldogságból, ami MI kaptunk a Depeche Mode-tól évtizedek óta. mikor Brüsszelből jöttünk hazafele, akkor kezdett terjedni a fészbukon, mindenki hozzon fehér kesztyűt a budapesti koncertre és a NLMDA integetős részénél vegyük fel, integessünk fehér kesztyűben. a közösségi média ereje megsokszorozva a szervezők kitartásával, amivel még a rádióba is sikerült egy interjú erejéig eljuttatni a kezdeményezést és ezzel mindenkihez eljuttatni, HOZZ MAGADDAL FEHÉR KESZTYŰT!!! és hoztak... ha nem, vettek, szereztek a helyszínen, mert nagyon nagy arányban fehérek voltak a kezek!!! a Never Let Me Down Again kézlengetése is idestova 30 éves hagyomány. önmagában is lúdbőröztető látvány kívülről, benne lenni pedig egyszerűen leírhatatlan eufória. de ezzel az apró plusszal, hogy fehér kesztyűt húztunk és mikor Dave intésére felemeltük a kezünket a nézőtér fehér búzamezővé alakult, hát az asszem végleg a felhők közé röptette az amúgy is eufórikus hangulatot. Dave a kifutón volt, őt csak a kivetítőn láttam ekkor, viszont Martin ott gitározott előttünk kb. 6 méterre... pontosan láttam az arcát. soha nem fogom elfelejteni, ahogy önfeledten játszik, majd felnéz, meglátja a fehér kesztyűket, ahogy teljes erővel integetnek... azt hittem egy pillanatra, abbahagyja a gitározást... állt és fülig ért a szája, a meghatottság, a boldogság, az az eufória, ami tükröződött az arcán, leírhatatlan. Dave pedig visszafordult az együttes felé a kifutóról, szinte ordított a kifejezés az arcán, hogy LÁTJÁTOK BASSZAMEG, MIT CSINÁLNAK??? hát ez a közösség egy CSALÁD! ezek azt akarják, hogy lássuk őket, hogy észrevegyük!

mit is jelképezett a fehér kesztyű? először csak ötlet volt, csináljunk valamit, amivel észrevesznek, aztán kinőtte magát, azt hiszem már közvetlenül a koncert előtt is, de így utólag mindenképpen kimondhatjuk, hogy jelképezi a rajongásunkat, az összetartozásunkat, szeretetünket.

ahogy most megkerestem a fenti videót a youtube-on, hogy beszúrjam ide... hát újra elbőgtem magam... <3

a katarzis után véget ért a főműsor, a tömeg tapsolt, őrjöngött, dobogott és ugrált. Martin jött vissza a Somebodyval. ez volt az első dM szám, amit szótárazva lefordítottam, ez volt az a vers, amit egy angol tanfolyamon - mikor egyik napról a másikra meg kellett tanulni egy angol szöveget - elmondtam, elhitetve magammal, hogy képes vagyok angolul beszélni... még is, nem nekem volt ez az igazi katarzis, a mindent elsöprő érzelem vihar. Ligeti Ildi barinőm ott volt 1988 márciusában a dupla budapesti állomásán annak a túrnénak, ami azóta 101-ként híresült el a belőle készült koncertfilm kapcsán. Ildi azóta várta a pillanatot, hogy élőben hallhassa újra a Somebodyt. Most eljött a pillanat és ott állt kettővel mögöttem... megfogtam a kezét, és berántottam a helyemre a kordonhoz... patakzottak az örömkönnyei. ott állt, szemben Martinnal, az a pár perc csak az övé volt! <3 igazán megrendítő látvány, és főként érzés volt megadni neki ezt! kicsit visszaadtam az Univerzumnak abból, amit kaptam és még nagyobb szeretetet kaptam vissza....

nekem a zenei, érzelmi és mindenféle értelembe vett katarzist itt Budapesten is a Heroes okozta. egyszerűen nehéz elhinni, hogy egy nem dM szám egy dM koncerten ekkora elcseszett nagyot üssön! hogy miért ütött mégis? mert tökéletesen adták elő! Dave brillírozhat a hangjával, meg is teszi, Martin azt csinálhatja, amit szeret, virtuóz módon gitározva kísérheti... és teszik ezt végtelen alázattal, érzelemmel, imádattal és rajongással adózva az elhunyt Bowie előtt. nem a hangok sorrendjétől, nem a szövegtől lesz igazán jó egy dal, attól, ahogy előadják! hogy hiteles, amit csinál a zenész. ettől szar a playback... és ettől elmondhatatlanul jó mondjuk egy Vad Fruttik koncert is... mert a sajátja, az övé, átélte és átéli. ahogy Dave az utolsó sejtjével is arra koncentrál éneklés közben, hogy mennyire szerette azt az embert, akit szinte látni vél, ahogy figyeli, mosolyogva, elégedetten egy nagy klasszikusának a feldolgozását... Dave által az ég felé küldött puszival a végén aztán végképp biztossá válik mindenki számára, hogy így van. <3

egy IFY és egy PJ tombolással aztán véget ért a csoda. újra jön a várakozás... vannak még jegyeim, jövő héten München... most már borzasztóan várom még akkor is, ha tudom, 2017.május 22-én Budapesten a Groupamában valami egészen más történt, mint bármelyik másik állomáson fog történni. azt az érzést nem überelheti semmi. YOU ARE THE BEST, BUDAPEST!!!

lehet, nem kellene ezt a blogot negatívumokkal teleírni... lehet... de ez is hozzá tartozik... sajnos. mert Magyarországon élünk...

persze, hogy mindenhol minél közelebbről szeretném látni, hiszen 157 cm magas vagyok, már a második sorban is értelmét veszti a közelség, ha elém áll egy kétajtós szekrény méretű fiú... de különösen igaz ez a pesti koncertre, hiszen itt van időm, hogy kimenjek már délben és ott álljak "fogva a rácsot", minden esélyt megadjak, hogy befussak az első sorba a kordonhoz. ezért vettem tavaly októberben early entryt, igen plusz pénzért, igen jó sokért... nem írnám le, hogy az is micsoda stresszhelyzet volt, hiszen ezek a jegyek szoktak elfogyni percek alatt, így a jegyértékesítés megkezdésekor többek között a kolléganőm is izzítva volt, csinált ticketpros regisztrációt - nyilván a saját nevével - egymással szemben ültünk az irodában, én majdnem agyvérzést kaptam, reszketett kezem-lábam, az egeret nem tudtam megfogni, mire Dia 42 másodperccel a jegyértékesítés megkezdése után megvette nekem és három barátomnak az én kártyámmal a 4 db early entryt. boldogság határtalan, MEGVAN! most már "csak" a 7 hónapnak kell eltelnie...

a vásárlás előtt, után, közben, senki nem kérdezte, nem mondta, hogy az e-ticketet majdan egy úgynevezett early csomagra kell váltania a jegyek vásárlójának, igazolva a személyazonosságát. ez az apró szösszenet pont tegnap, pont 6 nappal az esemény előtt derült ki a Live Nation által küldött tájékoztató levélből... és még megspékelik ezt azzal, hogy mindezt a "regisztrációt" a helyszínen, a koncert előtt, a kapunyitás előtt kívánják megtenni...

oké, hogy az én kolléganőm itt van, nem költözött azóta Taktaharkányba, nem lesz szabadságon hétfőn, tehát elvileg oda tud jönni, hogy felvegye nekünk a 4 jegyért az early csomagokat.

de kérdem én, aki ajándékba kapta a jegyet, vagy agyuramistendetényleg megvette valakitől, akinek közbejött valami, vagy egyszerűen csak ő több jegyet vett, mert miért is ne vehetett volna??? a rendszer egy regisztrációval 4 jegyet engedett megvenni...

ha az volt a cél, hogy megakadályozzák a jegyűzéreket, akkor ezzel lássuk be már elkéstek... a jegyértékesítéskor kellett volna úgy beállítani a rendszert, hogy egy ember, egy jegy, ami névre szól és akkor ez van, nincs kéz alól jegyvásárlás... de az is kérdés, hogy a szervezőknek nem édes mindegy??? valaki kifizette a jegy árát, az összeg befolyt... nem tök mindegy nekik, hogy ki használja fel??? amíg van olyan idióta, aki megveszi 2-3-4-10szeres áron a viagogon, akkor bármit csinálnak is, minden jegyvásárlás így fog zajlani... viszont ezzel, hogy az xszáz fanatikust, akik egész nap a stadion előtt fognak táborozni, arra kényszerítik, hogy citálják oda a jegy eredeti, tényleges vásárlóját, aki majd igazolja magát, ezzel csak a káoszt szabadítják el és az lesz a vége, hogy előbb fogják kinyitni a sima jegyeseknek a kaput, mint azoknak, akik fizettek azért, hogy fél órával előbb bemenjenek.

na, ebben az esetben asszem meglesz a válasz a dM legújabb kislemezének kérdésére, hogy hol is a forradalom! a Grupama Aréna előtt, május 22én!!! merthogy a fanatikus idióták, magamat is beleértve, nyilván nem fogják szó nélkül hagyni, hogy a 36ezerért vett jeggyel hátrébb állnak, mint aki 23ért vette... és ezért nyilván a Live Nation lesz a felelős...

ennyit akartam csak ide felírni emlékül... hátha eljut olyanhoz, aki döntést hozhat ebben. a legértelmesebb az lenne, ha visszavonnák ezt az idióta igazoltatós gondolatot, de ha mindenképpen ragaszkodnak hozzá, akkor legalább lehetőséget kellene biztosítani az early csomagok átvételére ELŐRE pl. a ticketpro jegyirodákban...

úúúúúúúúúúúúristeeeen, voltunk Antwerpenben Depeche Mode koncerten!!! Dave Gahan születésnapja... május 9-e... kezdem az elején és próbálok nem csapongani...:) nehéz lesz...

imádok utazni és még ennél is jobban imádom a Depeche Mode-ot. így nyilván, ha túrnéznak, túrnézom velük én is. ez már a második túrné, amit úgy csinálok végig, hogy jó előre gondolkodva, túrnészámlám van, azaz 4 évig tolom a zsét egy elkülönített számlára, amit nem is látok, nehéz is feltörni, de nem lehetetlen... :) és mikor jön a túrné, akkor veszem a jegyeket, intézem az utazást. 

most sem volt ez másként, olyan városokat választottam, ahol még nem jártam. Antwerpen mondjuk nem volt rajta a vágylistámon, viszont azzal vált a legvonzóbb helyszínné számomra, hogy a koncert Dave 55. szülinapján volt. :) persze, ha már elmentünk odáig, körül is néztünk. a keddi koncertre már előző pénteken Brüsszelbe érkeztünk, majd vasárnap Brugge-ön keresztül átvonatoztunk Antwerpenbe. Belgiumról annyit, hogy továbbra se érzem, hogy álmaim netovábbja lenne... nem tartom magam rasszistának, de ennyi "agysebészt" egy helyen sose láttam még! illetve elég rossz érzést keltő a rengeteg állig felfegyverzett katona szinte mindenhol... aminek pont a biztonságot kellene sugallni, de épp ellenkező hatást váltott ki belőlem legalább is... szóval Brüsszel is szép-szép, már ahol... de otthonra nem kellene... Brugge egy kis ékszerdoboz, kár hogy kb. 7 fok volt és szitáló eső, mikor ott jártunk. Antwerpen fő látványossága meg számunkra a stadion lett... :) ott 5ször voltunk összesen...:)

hagyjuk is a városnézős részt, térjünk a lényegre, A KONCERTRE!

május 9én, kedden reggel kimentünk újra körbenézni a stadionhoz. furcsálltuk, hogy a StageTruckok előző este még nem voltak ott... de délelőtt már megérkeztek, ott álltak sorban, ahogy az early entry sorban is már néhány fanatikus jobbára német rajongó... mi megbeszéltük, hogy nem ülünk oda a bejárat elé, mivel nem early entry jegyünk van, esélytelen az 1. sor, feleslegesen nem stresszeljük magunkat a földön ülve, bokorba pisilve egész nap. persze délután már erősen rángott a lábunk a szállodai szobába, hogy menjünk már, legyen már, öltözzünk, teljen már el az a maradék idő... végül este 6ra mentünk oda a stadionhoz újra, ott még összetalálkoztunk a többiekkel, pisiltünk, fotózkodtunk az egyen pólóban, megnéztük a Store-t, húztuk az időt, de végül azért kapunyitás előtt 10 perccel beálltunk a sorba. az esélytelenek nyugalmával besétáltunk a küzdőtérre. mikor ott megláttam, hogy a színpad szélénél, Andy oldalán még van szabad hely a kordonnál, kiugrott a mellkasomból a szívem, odaszaladtunk és MEGFOGTUK!!! én mondjuk elbőgtem magam... :) ilyen van??? és igen!!! ott vagyunk, ott állunk, fogjuk a kordont!!! el nem engedem, el nem megyek onnan, még a szívem dobog...:D és már "csak" alig több mint 2 óra... mivel készültünk Dave szülinapra - ledes lufi, szívlufi, magyar zászló és persze az egyen póló és a fejünkön a koronás szülinapi diadém...:D - egész jól eltelt az idő a lufik felfújásával...:)

előzenekar. hagyjuk... háládatlan feladat, pedig annyira nem volt szar... de jó se...:) főleg, hogy egy dM koncert előtt, ki a tökömet érdekel bármi??? még a Fruttiktól is idegrángást kaptam volna... nemhogy egy számomra teljesen ismeretlen két leszbikus picsa és egy dobos fiú triójától... akik vernyogtak a színpadon a dM letakart szerkója előtt. fél9kor végre abbahagyták, betették a Martin dj. szettet, és gyorsan felmosták a színpadot, leszedték a takarókat a dM cuccáról, serénykedtek a roadok, mi pedig egyre emelkedettebb hangulatban küzdöttünk a lufikkal a kezünkben és vártunk és vártunk...

9 előtt pár perccel aztán felhangzott a Beatlestől a Revolution... mint intró. aztán tovább hangosodott a zene, de csak azért, hogy utána a pillanatnyi sötétben és csöndben lélegzetet vegyen a 23ezer ember... szép sorban kijöttek a színpadra, Dave belibbent a led kivetítő alatti megemelt részre, háttal a közönségnek, szemüvegben...:) a lelkemet is kiordítottam, elszédültem, ahogy teljes testemmel megfeszülve sikítottam rángatva a kordont. több mint 3 éve láttam utoljára és eltelt! eltelt a várakozás, beleénekelt a mikrofonba. túlcsordult az érzelem a szívemben, ahogy a fények, a hang, az egész stadion elkezdett lüktetni... semmit nem változtattak a setlisten az első kettőhöz képest, még Martin se cserélt. az első Martin blokk után, mikor Dave visszajött a színpadra, Gordino elkezdte játszani a Happy birthdayt, a stadion énekelt és énekeltem én is... Neki, az istenemnek, a szerelmemnek, a férfi prototipusnak... 55 éves! a teste mintha csak 20 lenne! hajlik, guggol, sasszézik és táncol... Istenem, de nagyonnagyélmény!!! a belgák egészen extrán készültek, ledes felfújható tapsolórudakat tettek a székekre az ülőhelyeken, és osztogatták a küzdőtéren állóknak. igen jól nézett ki a sötétben a sok világító basz, ahogy őrjöngött a közönség, köszöntve rajongásuk tárgyát a születésnapján. ezért az élményért mentünk Belgiumba! ezért esett a választás pont az antwerpeni koncertre, hogy egyszer az életben énekelhessem Neki a Happy birthdayt...

számomra a koncert csúcspontja meglepően egy David Bowie szám volt... fejet hajtva Bowie munkássága előtt bekerült a setlistbe a Heroes, amit először szkeptikusan, nem tetszőn fogadtam, de be kell lássam, tökéletes választás volt, tökéletes pillanatokat szereztek vele a közönségnek és asszem kijelenthetem a rajongóknak is! a kivetítőn lobogó fekete zászló előtt Martin profin gitározta, Dave pedig brillirozhatott a hangjával és ugyanolyan alázattal tisztelegve az elhunyt előtt énekelte, ahogy Martin kísérte. a végén számomra nagyon megható gesztus volt, ahogy Dave egy puszit dobott az ég felé a már az angyalok között sétáló barátjának.

személyes érzésemként le kell írnom, ahogy sírtam az In Your Roomon... egyszerűen folyt a könnyem, lecsöppent a kordont fogó kezemre, annyira a szívembe markolt, hogy újra hallhattam élőben az életem meghatározó dalát, azt a dalt, amit utoljára szeretnék hallani az életemben, ha tudnám melyik lesz az utolsó 5 percem... picit furi volt, hogy eszembe jutott ott állva az első sorban, hogy ha most berontana 3 fegyveres és lekaszabolná az első sorokat, ahogy történt majd' két éve Párizsban egy koncerten, vajon boldogan halnék meg??? szomorú, hogy egyáltalán ez abban a katartikus érzelmi állapotban eszembe jutott... nyilván köszönhető annak, hogy előtte 4 napja lassan megszoktam, hogy mindenhol katonákat látunk, csőre töltött gépfegyverrel...

az Everything Counts intrója!!! hááááááááát az odabasz, úgy, ahogy kell!!!!!!!!!!!! és azok a fények!!! napszemüveget kellene osztani a közönségnek, mert igazi retinaégető élmény!!! még az alapvetően halvérű, az ülőhelyeken ülő, vagy az állóhelyeken érthetetlen módon ácsorgó belgák is mind felálltak, tomboltak, ordítottak. 

a Spirit dalai közül a Going Backwards, a Cover Me, a So Much Love, a Revolution és a Poison Heart került csupán bele a setlistbe. én mondjuk egy örültem volna még a Poormannek, de hát mindent nem lehet... viszont az kicsit furi és számomra szomorú, hogy a Deltáról egyetlen dal nem került előadásra... pedig egy Broken??? jaaajjjjaaajj, hát összepisiltem volna magam... értem én, hogy ki kell szolgálni azokat is, akik csak státuszszimbólumként mennek el egy dM koncertre és nekik az ETS, a PJ, IFY kell.... mert azokat talán felismerik... de azért pl. az I Feel You helyett betehettek volna egy Rusht...:) mekkorát őrjöngtünk volna??? vagy egy igazán extrát, egy Dangeroust, amit b oldalasként talán sose játszottak élőben...

viszont bekerült a Wrong, kicsit átdolgozva, de annál ütősebben! a WIMS és a WIME is alapmű, nélkülük tényleg nem lehet dM koncert!

Martin a Home-ot, a Question Of Lustot és a Somebodyt énekelte. überkirályság volt!!! én örültem, hogy olyan számokat tolt, amiket eredetileg is ő énekelt, kövezzetek meg, de én nem szerettem tőle a Freelove-ot, vagy akár a Shake The Disease-t... a But Not Tonight-ról nem is beszélve... nekem ezek Dave előadásában a kedvenceim, bármelyiket meghallgatnám Tőle élőben...

összességében először olvasva a setlistet nem voltam elragadtatva, viszont élőben hallani, átélni!!! te úúúúúúúúúristen! tökéletes sorrendben, jól összeválogatva. nyilván nem a 20éveseknek, de mintha arra is gondoltak volna, hogy ha betesznek egy Photographic-Behind The Wheel-Question Of Time kombót, a közönség felét újra kell éleszteni a végén...:) öregek vagyunk már, ennyi! úgy jó ez, ahogy van!!!

a NLMDA nem az utolsó szám, ez mondjuk nekem picit fura, csak a főműsor ér véget vele. ez is az a pont volt, ahol mindenki állt a stadionban és mindenki lengette a karját. lassan 30 éve az első ütemből levágja mindenki, hogy itt most robbanni fog a hangulat, itt most nem lehet ácsorogni, itt most tombolni kell! :)

a ráadás után véget ért a csoda, az összes képünkön azt látom, hogy az arcunkra ült a boldogság, csillog a szemünk, igazi "égő csipkebokor" feeling... nem tudom, hogy sikerült e átadni az érzést, sztem nem. egyszerűen leírhatatlan ez az érzés! a világ leggazdagabb emberének érzem magam, hogy bennem van ez a képesség, a rajongás képessége, ami minden szart felülír, amivel képes vagyok átadni magam az élménynek, megélni úgy istenigazából. sírni boldogságomban, hogy ott lehetek, teljes szívvel érezni a lüktetését a zenének, rajongva ordítani. milyen sivár lehet azoknak az élete, akik ezt nem érezhetik??? lehetnek millióik, milliárdjaik... tőlem ezt senki nem veheti el!!!