A bejegyzés címe azért lett "újra", mert immár másodszor tettem tiszteletem a B32 sorozatán. Az első találkozáskor, szeptemberben a Radiohead OK Computer című albumát elemezte Horváth Gergely meghívására és moderálásával Likó Marci a Vad Fruttik frontembere. Arra az eseményre úgy érkeztem, hogy nem tudtam, mire számítsak, de ott lesz Marci, mi bajunk lehet? Ő rajong a Radioheadért, ért a zenéhez, számomra egy hiteles ember és tud vicces lenni, szóval nyilván jól fogunk szórakozni. Így is történt, néhol már-már stand up commedy szerűen tolja Marci, a végén kiteljesedve élőben kommentálva a Paranoid Android című számot.

De igazából most nem azért ragadtam billentyűzetet, hogy ezt a szeptemberi élményt elemezgessem tovább, bár kétségtelen, nagy élmény volt megtapasztalni egy általam rajongva szeretett ember önnön rajongását, látni, ahogy az a srác, akit egy gitárral a nyakában a színpadon állva ezrek imádnak a koncertjeiken, pontosan ugyanúgy rajong valamiért, mint én a Depeche Mode-ért, vagy akár értük, a Vad Fruttikért. Mellesleg az esemény végén ezt meg is mondtam neki, nevetett. :)

Szóval tegnap! Tegnap ismét egy lemez közös meghallgatására és a lemez egyik szakértő rajongója általi elemzésére invitált a B32. Jelesül ez az album életem meghatározó lemeze, az a Depeche Mode lemez, amit azt hiszem többször hallgattam meg már életemben, mint az összes többit együttvéve. Igen a SOFAD, ahogy csak mi rajongók rövidítjük az album címét a Songs Of Faith And Devotion-t.

Tegnap másért mentem várakozással a Bartók Béla útra, mint szeptemberben. Most a lemezt akartam mindennél jobban hallani abban a térben, bakelitről, egyben... hiszen a mindennapokat átitató technika révén ki hallgat már bakelitet? a rohanó világban, reggel készülődés közben? na persze! Ki ér rá elővenni, letörölgetni, ráhelyezni a tűt, majd a felénél újra ismételni a folyamatot? Sokkal egyszerűbb az állandóan a világhálóra csatlakozó eszközön véletlenszerű lejátszásra állítani a YouTube-t és végtelen mennyiségű dalt játszik le, egy pöccintéssel továbbléptethető stb... a kényelem nyilván engem is beszippantott, CD-t se nagyon hallgatok már, nemhogy bakelitet. Ezáltal a fent említett lemezt (sem) hallottam egyben évek óta. Arról nem beszélve, hogy egy YouTube videó iPadon hallgatva halovány lenyomata annak a katartikus hallásélménynek, amit egy bakelit jelent!

Horváth Gergely Milkovics Mátyást kérte fel az elemzői posztra. Őt ismerhetjük leginkább a Neoból, de a magyarországi elektronikus zene méltán kiemelkedő alakjaként is, aki ráadásul saját bevallása szerint a Depeche Mode-on nőtt fel, tőlük tanult, inspirálódott, rajongója az együttesnek. Amint már fentebb Marci és a Radiohead kapcsán leírtam, nála is fantasztikus volt látni, hallani azt az alázatot, azt a rajongó szeretetet, ahogy a Depeche Mode-ról, a hatásukról, az ő életére tett hatásáról, illetve magáról a SOFAD-ról beszélt.

A menetrend nagyjából ugyanaz volt, a bemutatkozó és általános beszélgetés után következett a lemez A oldalának meghallgatása, majd kicsit mélyebb, zenészszemmel tett elemzése, majd a B oldal meghallgatása után újabb elemzés. Extraként Matyi hozott nekünk egy alkotóelemeire szétcincált számot. Igen, úgy, ahogy tette azt éveken át a Petőfi Rádióban több együttes, több száz számával, a Mercy In You-t is sávokra bontva mutatta be, legalább is egy részletét.

Az egészet úgy kell elképzelni, hogy székeken ül nagyjából 100 ember egy teremben, a színpadon beszélget Horváth Gergely a meghívott elemzővel. A lemez meghallgatása egy high tech hangrendszeren történik bakelitről, ezért szól úgy, mint egy stúdióban.

Ahogy az I Feel You első hangja megszólalt, a bántó szélzúgás, vagy nyikorgás, vagy nem tudom mi is az, letaglózott a hang. Nem azért, mert hangos! Hanem mert telt, mintha élne. És csak szólt és szólt és úgy éreztem, hogy a lelkem tényleg valami más Univerzumba utazik. Egy csodálatos, extatikus élmény volt! Természetesen a telefonomról a fülembe dugva is megpróbálhatom elérni ugyanezt a hatást, akár nagyon hasonló is lehet, mert a Depeche Mode-nak megvan az a hihetetlen ereje, hogy magával ragad. De ezt a fajta katarzist tényleg nem nyújthatja csak egy ilyen közegben. Becsuktam a szemem és szinte láttam Dave-t abban a madridi villában, a csempézett pincében, ahogy a Condemnationt énekli, láttam Martint, ahogy gitározik, Alant, ahogy a fejét vakargatva rakja össze a puzzle darabokat, amiből aztán ez a csoda lett, amit idestova 25 éve a Depeche Mode korszakalkotó lemezeként ismerünk.

A B oldal első száma az In Your Room. Lehet, ezt a bejegyzést olvassa olyan is, aki nem ismer. Aki ismer, tudja, hogy ha egyetlen számot kellene mondani a dM-től, az IYR lenne. Ha tudnám melyik lesz életem utolsó 6 perc 15 másodperce, akkor az IYR-ot szeretném utoljára hallani ebben az életben. Éjjel kettőkor legszebb álmomból felébresztve is le tudnám írni vesszőhelyesen a szövegét gondolkodás nélkül. Csilliárdszor hallgattam már meg és csilliárdszor tört, majd rakott össze, emelt fel a mennybe és vitt le a pokolba. És tegnap újra újat tudott adni. Mint minden alkalommal. Egy árnyalattal másabb az érzés mindig, egy vékony vonásnyit erősebb, vagy gyengébb, de mindig más. Szerelmes? Szomorú? Vidám? Érfelvágós? Őrjöngős? Nem tudnám meghatározni. Nekem az örök érvényű, unos-untalanig imádott dal, amiben benne van minden.

A jelenlevőkkel együtt a hangok tökéletes keverékén szárnyalva, a gitár játékból kiszeletelt sample-k végtelen sorával, a dobok, basszusok és minden csilingelés szinte hallhatatlan, mégis a teljes egészbe triviálisan beleillő sokaságával kiegészítetten Dave Gahan brillírozó baritonjával az élet egy másik szegmensébe jutottunk. A SOFAD-ban benne van minden, ami az évek hosszú sora alatt kiteljesedett a Depeche Mode-ban. Martin által megírt dalok Dave által elénekelve, Alan által összeillesztve alkotnak együtt egy örök érvényű, kortalan egységet, mellyel méltán írták be magukat a zenetörténelembe.

A rajongókat talán leginkább megosztó album, bár nem ismerek olyat, akiből a SOFAD semmilyen érzelmet nem vált ki. Van aki dühös a mai napig, van aki ugyanúgy imádja, mint én, van akinek évek, évtizedek kellettek, mire elfogadta, vagy inkább befogadta. De abban mindannyian egyetértünk azt hiszem, hogy képtelenség mellette elmenni. Elképzelhetetlen lenne még ma is, 25 év után, hogy egy Depeche Mode koncerten ne játszanak egyetlen számot se erről a lemezről.

Nem tudom nem ismételni önmagam. Ebben a közegben meghallgatva ezt a lemezt elmondhatatlan katartikus élményt okozott. A hajam is égnek állt a gyönyörűségtől, ahogy az imádott hangok betöltötték a teret, éltek és megengedték magukat megélni nekem, nekünk, akik ott voltunk.

Köszönöm ezt az élményt, remélem, hamarosan újabb ikonikus lemezek kerülnek elő, ikonikus elemzőkkel, vagy akár kevésbé ismert, még inkább rétegigényt kielégítő, ám abban a rétegben elsöprő hatású albumokkal.