már a 10. nap reggele van, már -10nál tart a "visszaszámláló"... a testem, az izmaim, inaim, szalagjaim, hangszálaim már regenerálódtak... a lelkem? na az már soha többé nem lesz olyan, mint amilyen múlt hétfőn 20:45ig volt... egy része biztos, hogy ott maradt a Groupamában örökre, egy része kiegészült valami meghatározhatatlan dologgal. a rajongásom beteljesülésével, a katartikus élmény minden sejtemmel való megélésével. újabb kocka épült bele életem filmjébe. erős a gyanúm, koncertfilm lesz.. :D
4éve vártuk az újabb budapesti csodát. 7hónapja figyelt a fiókban a kiemelt álló early entryvel... az utolsó hét csak nem akart eltelni... nyilván nem én voltam az egyetlen, aki ezt a hétfőt úgy várta, mint hétfőt még soha emberfia... :) a végén már az órákat számoltuk, nem csak a napokat... :) aztán már csak a perceket...
a beengedés kritikán aluli volt, nem is húznám hosszan, én 6:15re értem oda a stadionhoz - igen, reggel...:) - ekkor lettem a 25... :) délutánra egész csinos és annál fanatikusabb brigád gyűlt ott össze. tök jól szórakoztunk egész addig, még a tököm se tudja miért, 1/2 3kor a Wallton megkezdte a beengedési ceremóniát... ezzel arra kárhoztatva az early jeggyel rendelkezőket, hogy mint marhák a karámban, álljanak a tűző napon 2,5 órát a két kapu között... no comment... lényeg, végül csak bejutottunk. természetesen olimpiai csúcsot futottam 100-on...:) megfogtam a kordont a színpad bal oldalán, Martin előtt. pont 3,5 órával a dM színpadra lépése előtt... :) Andi, Papi, Mónika is beért mellém, Béla és Csicsa barátnője is, aki egyedül maradt, mert Gábor hivatalos volt a meet&greetre. :) Niki, Olgi, Edina és Szilvi és miköztünk volt még egy pár valami szláv nemezetiségű, de ők is fogták a kordont elég impozáns helyen, szemben Dave-vel... :)
idegtépő, baromi unalmas és fárasztó volt az ácsorgás, de nyilván akármi is történt volna, el nem engedem... :) bár vízért kimentem, még mielőtt utánunk engedték volna az early nélküli kiemelt álló jegyesek ezreit...
szép lassan telt a stadion, Andival megfogadtuk, soha az életben többé nem csinálunk ilyet, nem veszünk earlyt, nem ülünk egész nap a stadion előtt, mert ezen a ponton mondjuk el bírtunk volna simán ájulni a fáradtságtól... az egész élményt elhomályosítja ez a kínlódás, stressz, egymás spanolása stb... aztán persze pont a 3. számnál fordultunk egymás felé, hogy kicsit átértékeljük a fogadalmunkat... <3 de addig még végig kellett kínlódni két előzenekart... lehet nem voltak szarok, de kit érdekel??? attól, hogy van valaki a színpadon csak annyi történik, hogy még beszélgetni sem lehet normálisan, mert nem értjük egymás szavát, nem lehet a kordonnak támaszkodva ülni, mert a biztonsági őr felállított, merthogy balesetveszélyes. természetesen igaza van! de ha nem lenne előzenekar, akkor nyugalomban ülhetnék és beszélgetve várakozhatnék...
3 nappal a budapesti csoda után írtam a fenti sorokat... azért nem folytattam, mert 5ször töröltem ki, képtelen voltam szavakba önteni, leírni azt, ami történt, ahogy történt. le kellett ülepednie, hogy ne bőgjem el magam azonnal a gondolattól, hogy ott álltam, hogy megéltem azt a csodát, nemhogy mikor végignéztem egy videót... hát ültem a trolin és attól potyogtak a könnyeim, hogy megszólalt a fülemben a Question Of Lust...
most már érzem, hogy tódulnak a szavak, most már leülepedett, most már képes vagyok leírni, hogy ne halványuljon el az emlék, hogy majd jövőre, két év múlva, három év múlva és remélem 4 év múlva az újabb túrnéra várakozás perceiben elővegyem ezt az írást és bekönnyezek és újra és újra túlcsorduljon a szívemben, a lelkemben a boldogság, a rajongás, a szerelem, az ÉLET!
a végigszenvedett két előzenekar után elkezdett csöpögni az eső. kit érdekel? szarrá is ázhatunk, azt a kordont akkor sem engedem el, ha elájulok, amíg a szívem dobog, onnan el nem megyek...
bejöttek a színpad és a kordon közötti árokba a fotósok. mivel ismerős arc tűnt fel, nagyon örültünk, felemelkedett hangulatunkban készült is olyan kép kis kompániánkról, ami asszem méltán kerülhet be a világ 10 legboldogabb képe közé. köszönet érte Fónyad Csaba!!! <3
aztán elkezdték tolni a Martin dj. szettet, percről percre hangosodva, a 25ezer ember szíve lassan egy ütemre kezdett dobogni, minden szív beállt a ritmusra. körbe-körbe néztem a lassan az utolsó kakasülő székekig megtelő stadionban. éreztem, hogy árad a tömegből az energia, a tarkóm bizserget, ahogy átjárta minden sejtem az eufória, a tömeg lüktetése. a színpadon közben serénykedtek a roadok, takarították a flasztert, finomhangolták a hangszereket, utoljára kipróbálták a mikrofonokat...
az ütemes zene közben egyre hangosodott... majd hirtelen kialudtak a fények, másodpercnyi csend... megszólalt a Beatles Revolutionja, a tömeg feszülten várt... majd hirtelen véget ért a 4 éve tartó várakozás, a kivetítő életre kelt, megszólalt a nyitódal, hosszú intróval, mialatt szépen sorban a színpadra lépett a Zenekar. Dave még mindig váratott magára, de mikor ő is megjelent a kivetítő aljára épített emelvényen, a tömeg egyszer csak felrobbantotta a Groupamát! többezernyi torokból tört elő az üvöltés, több ezernyi kéz csapódott össze, többezernyi láb dobogott egy helyben állva, ugrálva, ahogy végigsöpört az érzés, a rajongás, a boldogság az egész stadionon. nem sok ilyen élményt élt még meg a Groupi... nem is hiszem, hogy mostanában látni fog újra ilyet... vagy valaha megismételhető lesz e csoda...
a setlist a szokásos, teljesen ugyanaz, mint ezen a túrnén eddig mindig, annyi változtatással, hogy az első Martinblokkban megcserélték a Question Of Lustot a Home-mal. ennyi extrát kapott a magyar közönség, ami a technikai részleteket illeti. de hogy ezenkívül mit kaptunk még?
akkor jöjjön az ömlengés... nem szeretném elemezni zeneileg percről-percre, sokan megtették helyettem. inkább leírom ide, hogy mit éreztem az alatt a bő két óra alatt. álltam a barátaim között, asszem ezekben a percekben 25ezer+ barátom volt... egységként, egyként, egy organizmusként éltünk ott, éltük meg, ahogy Isteneink, rajongásunk tárgyai játszanak nekünk, velünk. igen velünk, mert az első másodperctől kezdve a Zenekaron is érezhető volt, hogy rájuk ragadt a közönség energiája, átvették tőlünk azt a mérhetetlen örömöt, boldogságot, amit az jelentett, hogy kiállnak elénk a színpadra. felszabadultan öröm zenéltek nekünk, velünk! lehet hurrogni, hogy persze, pénzért csinálják. nyilván! de szeretnék én is ennyire boldog lenni miközben ennyi pénzt keresek...:)
a mosoly az arcukon általános, az interakció a közönséggel még inkább! Dave többször odajött a bal oldalra, ahol mi álltunk az első sorban. mórikálta magát, markolászta magát, ránk mutatott és puszit dobott!!! <3
először a Cover Me alatt csordult ki a könnyem megint, mint Antwerpenben...
"I pictured us in another life
Where we're all super stars"
aztán az In Your Room... hát igen, ott végleg eltörött a mécses, patakzott a könnyem. ott tomboltunk Andival, egymást átölelve ordítva énekeltük a kettőnk kedvencét, az Örök Dalt. túlcsordultak az érzelmek a lelkemben, a boldogság, az élet, a szeretet és persze a mindent elsöprő rajongás. Dave tisztán, érzelmesen, gyönyörűen énekelte ikonként élő baritonján..
"Im hanging on your words
Living on your breath
Feeling with your skin
Will I always be here"
nyilvánvalóan nem lehetünk mindig ott, ahogy itt se a Földön ebben az életben. de hiszem, hogy ezek az igazán megélt pillanatok tehetik csak boldoggá az embereket, megismételhetetlenné az életünket.
Martin-blokk. imádtam, imádom most. pedig az előzőekben nem igazán jött át... tényleg... lehet savazni, de tényleg csak azért fogadtam el, mert nyilván meg kell törni kicsit a felfele ívelő eufóriát, Dave-nek szusszannia kell, ahogy a közönségnek is, mert a végén tényleg elszállunk... de most??? hát bakker, már vártam!!! vártam, hogy felcsendüljön a Home... aztán helyette először a Question Of Lust jött. és a közönség énekelt Vele, énekelte a 30+os számot, minden szavát ismerve. újra körbenéztem a stadionban, ezernyi gyertyaként funkcionáló mobiltelefonvaku... hát igen, a 21. század, már nem csillagszóró, nem öngyújtó... zseblámpafunkció az okostelefonon. aztán jött a Home. hát asszem mondhatom, hogy itt igazán elszálltunk egy másik Univerzumban. lehet jobban le kellett volna alapozni a Groupamát, mert felrepült, fel a fellegekbe, a csillagok közé. többezernyi hang adta a kórust Martin örök klasszikusa alá az Ultáról. Már az első ütemnél felismerhető volt a tömeg ooooóóóóoooozása, ami az egész dal alatt egyre csak egységesedett, hangosodott, mígnem a végén Martin boldog mosolyával kísért vezényletére teljesedett ki, hullámzott a stadionban a hangunk, ahogy 25ezer rekeszizom feszült meg, minél hangosabban, minél erőteljesebben préselve ki a tüdőkből a levegőt. Dave visszajött a színpadra, még ő is vezényelte a magyarok kórusát kicsit.
a főműsor hátralevő számai, hát imádat! a Wrong, teagyaúúúúúúúúúúúristeeeeeeen, hogy lehetett mellőzni ezt a nótát??? szólt olyat, hogy ha vannak földönkívüliek, tuti hallották 2 galaxissal arrébb is... az Everything Counts új intrója azokkal a fényekkel??? agyeldobás. kész. nincsenek rá szavak, mondatok. csak az érzés maradt meg, ami örökké a szívembe vésődött. a végén a közönség énekeltetése pont ugyanúgy nézett ki, mint majd' 30éve az ikonikus 101 felvételen. ki ne szeretne egy időgépet??? Doki! csináld meg! repüljünk vissza 88ba Losiba a Rose Bowlba és maradjunk is ott! hogy aztán végigéljük újra a Depeche Mode életművét! vajon mit csinálnának másként? vajon mai eszével visszamenve az időben Dave karjába lőné e először újra a herkát??? és ha nem, hova érkezne meg az Együttes 2017ben? milliók sorsa fonódott össze velük, milliók nőttek fel úgy, hogy önkívületben rajongtak értük és most már ezeknek a millióknak a gyerekei kezdenek ugyanúgy rajongani. mit is jelent a Depeche Mode? vannak sablonok... az életem? a részem? a vallásom? a múzsám, a tanácsadóm, a vigaszom és örömöm? talán a legjobb mind közül: Soundtrack of my Life <3
nem tudom elképzelni már egy jó ideje az életem nélküle és asszem ez már így marad a halálom pillanatáig. én depesmódosként fogok meghalni.
de visszatérve a koncertre, jöjjön az egyik csúcs... amit MI csináltunk, mert MI is akartunk valamit adni Nekik... valami kis érzelemcsomagot visszaadni abból a brutális, mérhetetlen energiából, érzelemből, boldogságból, ami MI kaptunk a Depeche Mode-tól évtizedek óta. mikor Brüsszelből jöttünk hazafele, akkor kezdett terjedni a fészbukon, mindenki hozzon fehér kesztyűt a budapesti koncertre és a NLMDA integetős részénél vegyük fel, integessünk fehér kesztyűben. a közösségi média ereje megsokszorozva a szervezők kitartásával, amivel még a rádióba is sikerült egy interjú erejéig eljuttatni a kezdeményezést és ezzel mindenkihez eljuttatni, HOZZ MAGADDAL FEHÉR KESZTYŰT!!! és hoztak... ha nem, vettek, szereztek a helyszínen, mert nagyon nagy arányban fehérek voltak a kezek!!! a Never Let Me Down Again kézlengetése is idestova 30 éves hagyomány. önmagában is lúdbőröztető látvány kívülről, benne lenni pedig egyszerűen leírhatatlan eufória. de ezzel az apró plusszal, hogy fehér kesztyűt húztunk és mikor Dave intésére felemeltük a kezünket a nézőtér fehér búzamezővé alakult, hát az asszem végleg a felhők közé röptette az amúgy is eufórikus hangulatot. Dave a kifutón volt, őt csak a kivetítőn láttam ekkor, viszont Martin ott gitározott előttünk kb. 6 méterre... pontosan láttam az arcát. soha nem fogom elfelejteni, ahogy önfeledten játszik, majd felnéz, meglátja a fehér kesztyűket, ahogy teljes erővel integetnek... azt hittem egy pillanatra, abbahagyja a gitározást... állt és fülig ért a szája, a meghatottság, a boldogság, az az eufória, ami tükröződött az arcán, leírhatatlan. Dave pedig visszafordult az együttes felé a kifutóról, szinte ordított a kifejezés az arcán, hogy LÁTJÁTOK BASSZAMEG, MIT CSINÁLNAK??? hát ez a közösség egy CSALÁD! ezek azt akarják, hogy lássuk őket, hogy észrevegyük!
mit is jelképezett a fehér kesztyű? először csak ötlet volt, csináljunk valamit, amivel észrevesznek, aztán kinőtte magát, azt hiszem már közvetlenül a koncert előtt is, de így utólag mindenképpen kimondhatjuk, hogy jelképezi a rajongásunkat, az összetartozásunkat, szeretetünket.
ahogy most megkerestem a fenti videót a youtube-on, hogy beszúrjam ide... hát újra elbőgtem magam... <3
a katarzis után véget ért a főműsor, a tömeg tapsolt, őrjöngött, dobogott és ugrált. Martin jött vissza a Somebodyval. ez volt az első dM szám, amit szótárazva lefordítottam, ez volt az a vers, amit egy angol tanfolyamon - mikor egyik napról a másikra meg kellett tanulni egy angol szöveget - elmondtam, elhitetve magammal, hogy képes vagyok angolul beszélni... még is, nem nekem volt ez az igazi katarzis, a mindent elsöprő érzelem vihar. Ligeti Ildi barinőm ott volt 1988 márciusában a dupla budapesti állomásán annak a túrnénak, ami azóta 101-ként híresült el a belőle készült koncertfilm kapcsán. Ildi azóta várta a pillanatot, hogy élőben hallhassa újra a Somebodyt. Most eljött a pillanat és ott állt kettővel mögöttem... megfogtam a kezét, és berántottam a helyemre a kordonhoz... patakzottak az örömkönnyei. ott állt, szemben Martinnal, az a pár perc csak az övé volt! <3 igazán megrendítő látvány, és főként érzés volt megadni neki ezt! kicsit visszaadtam az Univerzumnak abból, amit kaptam és még nagyobb szeretetet kaptam vissza....
nekem a zenei, érzelmi és mindenféle értelembe vett katarzist itt Budapesten is a Heroes okozta. egyszerűen nehéz elhinni, hogy egy nem dM szám egy dM koncerten ekkora elcseszett nagyot üssön! hogy miért ütött mégis? mert tökéletesen adták elő! Dave brillírozhat a hangjával, meg is teszi, Martin azt csinálhatja, amit szeret, virtuóz módon gitározva kísérheti... és teszik ezt végtelen alázattal, érzelemmel, imádattal és rajongással adózva az elhunyt Bowie előtt. nem a hangok sorrendjétől, nem a szövegtől lesz igazán jó egy dal, attól, ahogy előadják! hogy hiteles, amit csinál a zenész. ettől szar a playback... és ettől elmondhatatlanul jó mondjuk egy Vad Fruttik koncert is... mert a sajátja, az övé, átélte és átéli. ahogy Dave az utolsó sejtjével is arra koncentrál éneklés közben, hogy mennyire szerette azt az embert, akit szinte látni vél, ahogy figyeli, mosolyogva, elégedetten egy nagy klasszikusának a feldolgozását... Dave által az ég felé küldött puszival a végén aztán végképp biztossá válik mindenki számára, hogy így van. <3
egy IFY és egy PJ tombolással aztán véget ért a csoda. újra jön a várakozás... vannak még jegyeim, jövő héten München... most már borzasztóan várom még akkor is, ha tudom, 2017.május 22-én Budapesten a Groupamában valami egészen más történt, mint bármelyik másik állomáson fog történni. azt az érzést nem überelheti semmi. YOU ARE THE BEST, BUDAPEST!!!
