hol is kezdjem? talán a péntekemnél, mert az is hozzá tartozik. :) mert ott rekedtem be először a hétvégén... :) ad hoc lementünk Vácra Fruttikra... :) igazi falunapi hakni volt... elment az áram - nyilván a Lehetek én is kiverte a biztosítékot... de ettől még nem bántuk meg, hogy lementünk! igazán fergeteg hangulatú koncert volt! örülök, hogy ott lehettem, örülök, hogy végül Andi is erőt vett magán és eljött. :) 

az Embergépen szokásos módon a lelkemet is kiordítottam megint. 

így sikerült 4 óra alvás után beülni a kis bérelt buszunkba és elindulni Kolozsvárra, hogy beváltsam a 40. szülinapomra kapott jegyet és részt vegyek Martin 56. szülinapi buliján. :)

az utazásban sok jó volt: szólt a dM, és röhögtünk is egy keveset... jól kitárgyaltuk A Lényeget. :) nem biztos, hogy maradt nem említett porcikája Dave Gahannek... :) és volt benne szar: leginkább a román utak... ezek mintha még mindig a múlt században élnének a toldozott-foldozott, folthátán-folt, burkolat festés nélküli szerpentinekkel telerakott útjaikkal.

Kolozsváron az első utunk a stadionhoz vezetett, hova máshova? egy nappal a koncert előtt délelőtt? meg akartuk előzni a Varsóból érkező oroszokat, nem sikerült... de így is az önszerveződő sorszámozásban a 14-21ig sorszámok a mieink lettek.

a szállásunk - Edina jóvoltából - tök jó környéken volt, tiszta volt és a többihez képest jó áron. kis stadionos bejárás után elfoglaltuk a szobákat, aztán egy lájtos vacsi után visszamentünk a stadionhoz, ahol javában készülődtek az ottalváshoz... :)

ájult alvás, gyorsan keveset... beállítottam az ébresztőt 5re, mondván 6ra menjünk ki a stadionhoz... 6:08perckor ébredtünk arra, hogy Olgi halkan megjegyzi, "Csajok, elaludtunk..." Nikivel, mint aki betanult koreográfiát követ, egyszerre ültünk fel az ágyban, hirtelen felébredve. nekem mondjuk az futott át az agyamon, hogy bakker, délután 2 van...:) de mint kiderült, nem maradtunk le semmiről. gyorsan becsekkoltam még a visszafele útjára a főnökömet és családját, volt ebben némi para, de ezt most hagyjuk, nem ide tartozik.

ébredező kint alvókat találtunk a stadion előtt, berendezkedve a várakozós napra. mi is megszerveztük a magunk logisztikáját, hogy még azért a beengedési ceremónia megkezdése előtt el tudjunk menni lezuhanyozni, felvenni a fellépőruhát stb. egyébként a nap nagyrészét pont úgy töltöttük, mintha a Balaton parton fetrengtünk volna, ettünk-ittunk-röhögtünk. volt lángos, kürtöskalács, kinek kóla, kinek bor, kinek sör...:)

ebben a stadion előtt várakozásban nem a fenti rész a rossz. mert az tényleg kifejezetten vicces és egyébként is nem mindegy, hogy egy kávézóban ülünk, vagy ott a székeken, padokon, matracokon? megy a duma, röhögés. még az egyik kameraman is kijött közénk, majd' egész nap ott ült a fém passaval, mindenkivel beszélgetett, iszogatott. biztos baromi unalmas lehet nekik ez, hisz nekik aztán a showra nincs nagyon mit készülni már a 33. koncert előtt... :) semmi lényeges, felhasználható infót nem mondott. :) de jó fej volt! ott ül Papitól jobbra a fának támaszkodva, napszemüvegben.

és ezután a piknikezős idill után jött a fekete leves... fél4 körül megérkeztek a románok, akik nyilván gondolták majd ők beállnak előre a kapuhoz, mit érdekli őket, hogy a jelenlevők egy napja táboroznak ott, ők vannak otthon, előjogot próbáltak formálni... így végül egy szép masszív tömeg állt fel a kordonok elé a párás 40 fokban. borzasztó volt! főleg mikor leszakadt a nyári zápor a 40fokban a forró aszfaltra... hm... volt ott dunszt! mi mondjuk kiálltunk a sorból 4en. asszem akkor ottmaradok, bárhova is sikerül befutni, tuti kikapnak az első sorból még a koncert előtt ájultan...

hiába próbáltuk meggyőzni a helyszínen tartózkodó biztonsági őröket, rendőröket, rendezőket, hogy tartsák be a sorszámozást, hiába minden érv, hogy az hagyján, hogy nagyjából 100an itt tobzódunk egy teljes napja, hogy az early entryvel elsőnek mehessünk be, de mekkora baleset kockázatot jelent ha ez a csürhe megindul kontrollálatlanul kapunyitáskor... a válasz az volt, hogy hiába működött minden más országban a sorszámozás, EZ ROMÁNIA... hát az! 5kor kinyitották a kaput, beengedték a népet, nem működtek a vonalkód olvasók, volt akitől elvették még a szívószálas üdítőt is, volt akit motozás nélkül tovább engedtek, káosz a köbön, ordítozás, lökdösődés, futás fel a lépcsőn, ahol a tetején újra megállásra kényszerítették összetömörülve a tömeget... mert még nem találták addig ki, hogy nyissák ki a kaput... idióták... aztán mikor végre tovább engedték a csürhét, bakker egy kis kapun kellett benyomulni, a nyakamban a pass majdnem megfojtott, mert beakadt és a barom román nem akart visszalépni, nehogy már előtte befussak... mindegy, befutottunk. sajnos nem sikerült 7en együtt maradnunk, 3an közülünk Martin előtt, mi négyen pedig a kifutó Andy felőli oldalán fogtuk meg a kordon!

itt már mindegy volt minden! mint a szülés utáni másodpercben, kit érdekel, hogy fájt! kit érdekelt, hogy még pont 3 órát kell ott állni, mire kilépnek a főszereplők a színpadra? kit érdekelt, hogy másfél órát még szemben sütött a nap? ott voltunk, ott álltunk, most már senki nem veheti el azt a helyet.

ezen a túrnén ez volt a 6. koncertem. mind a 6szor más helyről élveztem a koncertet. szeretem ezt a kifutó melletti helyet, mert tökéletesen rálátni a színpadra, viszont mikor kijönnek oda... hát az fantasztikus! 2 méterre tőlünk rázza Dave Gahan a fenekét, 2 méterre tőlünk sétál vezényelve Martin... hááááát igen, ott jó volt minden!

az előzenekart hagyjuk... :) biztos volt, aki sorozatban élvezett a széttetovált, színes hajú, csaj dj. mutatványára, de ezek nem mi voltunk... először még gondoltam jó ez, legalább nem vonaglik valami picsa a színpadon magas C hangon énekelve, végül is van ritmusa, olyan hangereje, hogy a pohárból kilöttyent a víz a basszustól. de az 5. percben már annyira untam, hogy az anyjába kívántam. igen, ez az ára... végig kell szenvedni, ahogy végigszenvedtem már többször másokat a háládatlan feladatukkal együtt.

és akkor a lényeg!

szokás szerint pontos volt a zenekar, még világosban, de már nem napsütésben a szokásos set listtel megkezdte a Global Spirit Tour nyári európai szakaszának záró koncertjét. Dave láthatóan a minszki kórházban töltött éjszaka után két koncerttel a háta mögött jó formában, mosolygósan, de iszonyatosan lefogyva... lóg rajta minden, leginkább a nadrág a seggén... :( remélem a hónapos szünet alatt mást sem csinál csak eszik és alszik, hogy visszaszedjen némi párnácskát mindenhova a testére, aksikat a következő menetre...

a So Much Love alatt a kifutó sarkához sasszézott a színpadon, ránk nézett és "ördögszarvat" mutatott nekünk. nyilván ordítottunk, majd átestünk a kordonon... :)

számomra megint az In Your Room hozta az első katarzist. tudjátok, ismétlem önmagam... az a szám számomra A Depeche Mode, az a szám az, amit talán többször hallottam, mint az összeset együtt véve... a szemem képtelen volt nem Dave-t nézni, ha nem lett volna kivetítő mögötte, nekem valószínűleg fel sem tűnt volna. most nem néztem a pár táncát, nem hallottam, nem láttam mást, csak Őt, ahogy énekel, ahogy táncol... beleborzongok a saját soraimba is, ahogy írom. átjár újra az érzés, az a fennkölt, katartikus melegség, remegés, rajongás, tisztelet és szeretet. képtelen vagyok elszakadni tőle - nem mintha akarnék - képtelen vagyok megunni, vagy betelni vele...

a WIME szexualitása egyértelmű, ahogy "Apu" mozog a színpadon, az a legmesszemenőbbekig elkövetett szexuális zaklatás. :) simogatta a mikrofonállványt, leguggolt a mikrofonállvánnyal a lába között, mindezt premierplánban felénk... hiába ordítottam szét a torkom Vácon a Fruttikon pénteken... hiába éreztem még napközben úgy, mintha egy tüzes vassal piszkálnák a hangszálaimat... természetesen nem érdekelt ott és akkor... :) nem maradt bent a sikítás, sok ezer másik emberrel mellettem torkomszakadtából ordítottam.

a Cover Me a kedvencem a Spiritről. szeretem a szépen felépített zenéjét, szeretem a szövegét, szeretem, ahogy Dave énekli, szerintem ő is szereti azt a számot. és ez volt az a szám, amin először kijött elénk a kifutóra. jaaaaaaaaj, hát ott sasszézott előttünk, hallottuk, ahogy dobban a cipősarka a kifutó padlóján, ott volt előttünk teljes életnagyságban... és pacsizott a kifutó végén állókkal... asszem egyszer szeretnék ott is állni...:D itt láttam nagyon jól, mennyire le van fogyva... mennyire az van az arcán, hogy tök jó, imádom, ahogy istenítetek, de mennyire kúúúúúúúúúúúúrva jó lesz nekem, ha ennek vége, hazamehetek végre, alhatok a saját ágyamban, ázhatok a saját kádamban stb... 

első Martin blokk. asszem ezen a koncerten mindenki ezt várta... vártuk, hogy mit fog szólni a Mester, a Genius a rózsákhoz, a táblákhoz, amivel a helyiek készültek, szorgosan osztogatták az első soroknak, hogy a Home-nál köszöntsük vele Őt. Question Of Lust volt előbb, ahogy Budapest óta mindig, ha nem itt cserélt számot. a stadion úgy festett a sok világító mobiltól, mintha a szülinapi torta közepén, a gyertyák között álltunk volna.

a Home alatt aztán igazán felrobbant a stadion, állva ünnepelt a közönség, ki sírva, ki másképp meghatódva, de asszem mind a 40ezer ember erősen katartikus hangulatban énekelte az oooozás helyett a Happy Birthdayt Neki, miközben a cuki szőke fejével kisétált a bedobált rózsák kereszttüzében a kifutóra, majd egy felé dobott rózsát felvett és amolyan latin szeretős stílusban a szájába vette, úgy vezényelte tovább a közönséget. fantasztikus pillanatok voltak! látni Martin arcát, ahogy fülig ér a szája a mosolytól, körbenézett a stadionon, sok ezer nyomtatott tábla a kezekben, mindenki őt köszöntötte a születésnapján.

és persze, amire nagyon büszkék vagyunk, Kolozsváron... Martin születésnapi köszöntése közben MAGYAR zászló látszik a kivetítőn, nem román... és ki fogja? na ki? persze, hogy Kalenda Niki!!! ott állunk mellette mi is. amióta megvan a kis zászlója, ahány koncerten csak ott volt, mindegyiken szerepelt a kivetítőn. de asszem ez a mostani igazán fontos állomása volt a zászló karrierjének. :)

az igazi black celebration után folytatódott a koncert a szokásos módon. jöttek sorban a számok, teljesen magával ragadva a közönséget, a szokásos profizmussal, a mi szokásos rajongásunkkal. a Revolution kérdésére, hogy vajon önmagad irányítod e, vagy inkább a vallásod határozza e meg a tetteid, gondolkodás nélkül mondtam megint, az én tetteimet a vallásom határozza meg, az én vallásom a Depeche Mode, szóval igen, ők irányítják a tetteim... ezért mentem Kolozsvárra is, ezért megyek Madridba majd a télen, és mennék 100 meg 100 helyre, ahányszor csak tehetem.

az NLMDA-n már önkívületben tombolva lengettem a karjaimat, újra. természetesen nem volt akkora flash, mint Budapesten. soha nem lehet akkora, max. majd februárban az Arénában újra...:) de azért hidegrázós, könnyfakasztós érzés ott állni a búzamezőben, része lenni annak a csodának, amit a közönség ad ilyenkor vissza az együttesnek. látni az arcukat, hogy hiába a több évtizednyi színpadi múlt, hiába nézik végig kétnaponta a kézlengetést... ugyanúgy, őszinte örömmel fogadják, a stadionnyi ember integető kezeit.

Martin a születésnapján nem erőltette magát, a pár perces pihenő után a ráadást a Somebodyval folytatta, nem kaptunk valami extrát. nem mondom, hogy csalódtam, dehogy!!! még ha valóban találgattunk is, hogy esetleg Judas? esetleg egy Shake The Diseases? de nem, felcsendült a Somebody. énekeltem vele, közben Ligeti Ildire gondoltam, aki velem szemben valahol a tömegben nyilván ugyanúgy zokog, mint Budapesten, örömkönnyeket hullatva, hogy újra átélheti, újra élőben hallhatja Istenétől azt a számot, ami a legkedvesebb.

közben egyszer valamikor, nem tudom mikor a biztonsági őrök kikaptak közülünk egy fiút, aki görögtüzet akart csinálni... szerencsére észrevettük, szerencsére Olginak volt annyi lélekjelenléte, hogy szólt az őrnek, szerencsére azonnal cselekedtek és mint egy krumplizsákot kapták ki a tömegből az idiótát még ha ellenkezett is, így nem tudta meggyújtani azt a szart! ki tudja mekkora pánikot keltett volna... ki tudja hova fajult volna az agyament ötlete...

valamikor egyszer csak azért persze a nyári zápor is újra rákezdett. lett olyan dunszt, mintha egy gőzkabinban lettünk volna... nem nagyon lehetett eldönteni, hogy az eső folyik végig a testünkön, vagy a saját levünk... :) de nyilván kit érdekelt? még a kezdés előtt a tájékoztató táblára kiírták románul és angolul (magyarul mi a picsáért nem? egyébként, de mindegy) hogy ha esne az eső, ne pánikolj, nem vagy cukorból. ezek nem tudják elképzelni, hogy minek kellett volna történnie, mennyire kellett volna esnie ahhoz, hogy én onnan kimenjek... :) amíg játszanak, amíg nem hagyják abba, addig tuti nem engedem el a kordont, essen bármennyire is... :) elég rutinos esőben koncertező vagyok... bár nyilván nem sok más együttes van a Depeche Mode-on kívül, akiért szarrá áznék. igen az egyik a Vad Fruttik... :) velük is volt már egy-két igen esős koncertélményem...:)

természetesen a Heroes sem maradt el. természetesen ugyanúgy sírtam, mint mindig... patakzott a könnyem újra. azt hiszem nem is csak a szomorúság, az elmúlás gondolata az, ami miatt képtelen vagyok megállni, visszafogni azt a rám törő érzést. inkább - legalább is most vasárnap inkább azt éreztem - gyönyörűségemben sírtam. az a hang! az ahogy előadja ezt a számot! még utána az I Feel You alatt is potyogtak a könnyeim. áhítattal éltem át, az egyszer biztos. :)

aztán a PJ-vel véget ért. véget ért nekik egy 33 állomásos menetelés két és fél hónap alatt, nekem véget ért a 6. koncertem a Global Spirit Touron. mindegyik más volt, mindegyik egyedi volt, mindegyik felejthetetlen, örök emlék. mondhat bárki, bármit, hogy mekkora idiótaság meghallgatni, megnézni ugyanazt 6szor, ismerve már az összes mozdulatot, ismerve a set listet, amin csak nagyon kicsit változtatnak itt-ott. én azt mondom, boldog vagyok, hogy ott lehettem, boldog vagyok, hogy átéltem Velük, Veletek, a Barátaimmal, az Apámmal ezeket a koncerteket, hogy a köré szervezett kis "osztálykirándulásokat" megtettük, hogy röhögtünk annyit, amiből napokig, hetekig, hónapokig, de akár évekig lehet táplálkozni, mikor jön a szar, jön a szürkeség. megint annyi sok emlékkel tértünk haza, amennyit napokba telik feldolgozni. azok az aranyköpések, amiken sírva röhögtünk, az együtt megélt pillanatok, mind-mind örökre bevésődnek. köszönöm a Sorsnak, a Sorsügynökeimnek, hogy erre tereltek, hogy depesmódosnak vallhatom magam!