úúúúúúúúúúúúristeeeen, voltunk Antwerpenben Depeche Mode koncerten!!! Dave Gahan születésnapja... május 9-e... kezdem az elején és próbálok nem csapongani...:) nehéz lesz...
imádok utazni és még ennél is jobban imádom a Depeche Mode-ot. így nyilván, ha túrnéznak, túrnézom velük én is. ez már a második túrné, amit úgy csinálok végig, hogy jó előre gondolkodva, túrnészámlám van, azaz 4 évig tolom a zsét egy elkülönített számlára, amit nem is látok, nehéz is feltörni, de nem lehetetlen... :) és mikor jön a túrné, akkor veszem a jegyeket, intézem az utazást.
most sem volt ez másként, olyan városokat választottam, ahol még nem jártam. Antwerpen mondjuk nem volt rajta a vágylistámon, viszont azzal vált a legvonzóbb helyszínné számomra, hogy a koncert Dave 55. szülinapján volt. :) persze, ha már elmentünk odáig, körül is néztünk. a keddi koncertre már előző pénteken Brüsszelbe érkeztünk, majd vasárnap Brugge-ön keresztül átvonatoztunk Antwerpenbe. Belgiumról annyit, hogy továbbra se érzem, hogy álmaim netovábbja lenne... nem tartom magam rasszistának, de ennyi "agysebészt" egy helyen sose láttam még! illetve elég rossz érzést keltő a rengeteg állig felfegyverzett katona szinte mindenhol... aminek pont a biztonságot kellene sugallni, de épp ellenkező hatást váltott ki belőlem legalább is... szóval Brüsszel is szép-szép, már ahol... de otthonra nem kellene... Brugge egy kis ékszerdoboz, kár hogy kb. 7 fok volt és szitáló eső, mikor ott jártunk. Antwerpen fő látványossága meg számunkra a stadion lett... :) ott 5ször voltunk összesen...:)
hagyjuk is a városnézős részt, térjünk a lényegre, A KONCERTRE!
május 9én, kedden reggel kimentünk újra körbenézni a stadionhoz. furcsálltuk, hogy a StageTruckok előző este még nem voltak ott... de délelőtt már megérkeztek, ott álltak sorban, ahogy az early entry sorban is már néhány fanatikus jobbára német rajongó... mi megbeszéltük, hogy nem ülünk oda a bejárat elé, mivel nem early entry jegyünk van, esélytelen az 1. sor, feleslegesen nem stresszeljük magunkat a földön ülve, bokorba pisilve egész nap. persze délután már erősen rángott a lábunk a szállodai szobába, hogy menjünk már, legyen már, öltözzünk, teljen már el az a maradék idő... végül este 6ra mentünk oda a stadionhoz újra, ott még összetalálkoztunk a többiekkel, pisiltünk, fotózkodtunk az egyen pólóban, megnéztük a Store-t, húztuk az időt, de végül azért kapunyitás előtt 10 perccel beálltunk a sorba. az esélytelenek nyugalmával besétáltunk a küzdőtérre. mikor ott megláttam, hogy a színpad szélénél, Andy oldalán még van szabad hely a kordonnál, kiugrott a mellkasomból a szívem, odaszaladtunk és MEGFOGTUK!!! én mondjuk elbőgtem magam... :) ilyen van??? és igen!!! ott vagyunk, ott állunk, fogjuk a kordont!!! el nem engedem, el nem megyek onnan, még a szívem dobog...:D és már "csak" alig több mint 2 óra... mivel készültünk Dave szülinapra - ledes lufi, szívlufi, magyar zászló és persze az egyen póló és a fejünkön a koronás szülinapi diadém...:D - egész jól eltelt az idő a lufik felfújásával...:)
előzenekar. hagyjuk... háládatlan feladat, pedig annyira nem volt szar... de jó se...:) főleg, hogy egy dM koncert előtt, ki a tökömet érdekel bármi??? még a Fruttiktól is idegrángást kaptam volna... nemhogy egy számomra teljesen ismeretlen két leszbikus picsa és egy dobos fiú triójától... akik vernyogtak a színpadon a dM letakart szerkója előtt. fél9kor végre abbahagyták, betették a Martin dj. szettet, és gyorsan felmosták a színpadot, leszedték a takarókat a dM cuccáról, serénykedtek a roadok, mi pedig egyre emelkedettebb hangulatban küzdöttünk a lufikkal a kezünkben és vártunk és vártunk...
9 előtt pár perccel aztán felhangzott a Beatlestől a Revolution... mint intró. aztán tovább hangosodott a zene, de csak azért, hogy utána a pillanatnyi sötétben és csöndben lélegzetet vegyen a 23ezer ember... szép sorban kijöttek a színpadra, Dave belibbent a led kivetítő alatti megemelt részre, háttal a közönségnek, szemüvegben...:) a lelkemet is kiordítottam, elszédültem, ahogy teljes testemmel megfeszülve sikítottam rángatva a kordont. több mint 3 éve láttam utoljára és eltelt! eltelt a várakozás, beleénekelt a mikrofonba. túlcsordult az érzelem a szívemben, ahogy a fények, a hang, az egész stadion elkezdett lüktetni... semmit nem változtattak a setlisten az első kettőhöz képest, még Martin se cserélt. az első Martin blokk után, mikor Dave visszajött a színpadra, Gordino elkezdte játszani a Happy birthdayt, a stadion énekelt és énekeltem én is... Neki, az istenemnek, a szerelmemnek, a férfi prototipusnak... 55 éves! a teste mintha csak 20 lenne! hajlik, guggol, sasszézik és táncol... Istenem, de nagyonnagyélmény!!! a belgák egészen extrán készültek, ledes felfújható tapsolórudakat tettek a székekre az ülőhelyeken, és osztogatták a küzdőtéren állóknak. igen jól nézett ki a sötétben a sok világító basz, ahogy őrjöngött a közönség, köszöntve rajongásuk tárgyát a születésnapján. ezért az élményért mentünk Belgiumba! ezért esett a választás pont az antwerpeni koncertre, hogy egyszer az életben énekelhessem Neki a Happy birthdayt...
számomra a koncert csúcspontja meglepően egy David Bowie szám volt... fejet hajtva Bowie munkássága előtt bekerült a setlistbe a Heroes, amit először szkeptikusan, nem tetszőn fogadtam, de be kell lássam, tökéletes választás volt, tökéletes pillanatokat szereztek vele a közönségnek és asszem kijelenthetem a rajongóknak is! a kivetítőn lobogó fekete zászló előtt Martin profin gitározta, Dave pedig brillirozhatott a hangjával és ugyanolyan alázattal tisztelegve az elhunyt előtt énekelte, ahogy Martin kísérte. a végén számomra nagyon megható gesztus volt, ahogy Dave egy puszit dobott az ég felé a már az angyalok között sétáló barátjának.
személyes érzésemként le kell írnom, ahogy sírtam az In Your Roomon... egyszerűen folyt a könnyem, lecsöppent a kordont fogó kezemre, annyira a szívembe markolt, hogy újra hallhattam élőben az életem meghatározó dalát, azt a dalt, amit utoljára szeretnék hallani az életemben, ha tudnám melyik lesz az utolsó 5 percem... picit furi volt, hogy eszembe jutott ott állva az első sorban, hogy ha most berontana 3 fegyveres és lekaszabolná az első sorokat, ahogy történt majd' két éve Párizsban egy koncerten, vajon boldogan halnék meg??? szomorú, hogy egyáltalán ez abban a katartikus érzelmi állapotban eszembe jutott... nyilván köszönhető annak, hogy előtte 4 napja lassan megszoktam, hogy mindenhol katonákat látunk, csőre töltött gépfegyverrel...
az Everything Counts intrója!!! hááááááááát az odabasz, úgy, ahogy kell!!!!!!!!!!!! és azok a fények!!! napszemüveget kellene osztani a közönségnek, mert igazi retinaégető élmény!!! még az alapvetően halvérű, az ülőhelyeken ülő, vagy az állóhelyeken érthetetlen módon ácsorgó belgák is mind felálltak, tomboltak, ordítottak.
a Spirit dalai közül a Going Backwards, a Cover Me, a So Much Love, a Revolution és a Poison Heart került csupán bele a setlistbe. én mondjuk egy örültem volna még a Poormannek, de hát mindent nem lehet... viszont az kicsit furi és számomra szomorú, hogy a Deltáról egyetlen dal nem került előadásra... pedig egy Broken??? jaaajjjjaaajj, hát összepisiltem volna magam... értem én, hogy ki kell szolgálni azokat is, akik csak státuszszimbólumként mennek el egy dM koncertre és nekik az ETS, a PJ, IFY kell.... mert azokat talán felismerik... de azért pl. az I Feel You helyett betehettek volna egy Rusht...:) mekkorát őrjöngtünk volna??? vagy egy igazán extrát, egy Dangeroust, amit b oldalasként talán sose játszottak élőben...
viszont bekerült a Wrong, kicsit átdolgozva, de annál ütősebben! a WIMS és a WIME is alapmű, nélkülük tényleg nem lehet dM koncert!
Martin a Home-ot, a Question Of Lustot és a Somebodyt énekelte. überkirályság volt!!! én örültem, hogy olyan számokat tolt, amiket eredetileg is ő énekelt, kövezzetek meg, de én nem szerettem tőle a Freelove-ot, vagy akár a Shake The Disease-t... a But Not Tonight-ról nem is beszélve... nekem ezek Dave előadásában a kedvenceim, bármelyiket meghallgatnám Tőle élőben...
összességében először olvasva a setlistet nem voltam elragadtatva, viszont élőben hallani, átélni!!! te úúúúúúúúúristen! tökéletes sorrendben, jól összeválogatva. nyilván nem a 20éveseknek, de mintha arra is gondoltak volna, hogy ha betesznek egy Photographic-Behind The Wheel-Question Of Time kombót, a közönség felét újra kell éleszteni a végén...:) öregek vagyunk már, ennyi! úgy jó ez, ahogy van!!!
a NLMDA nem az utolsó szám, ez mondjuk nekem picit fura, csak a főműsor ér véget vele. ez is az a pont volt, ahol mindenki állt a stadionban és mindenki lengette a karját. lassan 30 éve az első ütemből levágja mindenki, hogy itt most robbanni fog a hangulat, itt most nem lehet ácsorogni, itt most tombolni kell! :)
a ráadás után véget ért a csoda, az összes képünkön azt látom, hogy az arcunkra ült a boldogság, csillog a szemünk, igazi "égő csipkebokor" feeling... nem tudom, hogy sikerült e átadni az érzést, sztem nem. egyszerűen leírhatatlan ez az érzés! a világ leggazdagabb emberének érzem magam, hogy bennem van ez a képesség, a rajongás képessége, ami minden szart felülír, amivel képes vagyok átadni magam az élménynek, megélni úgy istenigazából. sírni boldogságomban, hogy ott lehetek, teljes szívvel érezni a lüktetését a zenének, rajongva ordítani. milyen sivár lehet azoknak az élete, akik ezt nem érezhetik??? lehetnek millióik, milliárdjaik... tőlem ezt senki nem veheti el!!!
